Távol Moszkvától

„Moszkva nem nyújtott sok újdonságot, a KGST-időkben többször megfordultam ott, sőt még Leninnel is találkoztam, most kevesebben érdeklődnek iránta, és csak egyes napszakokban látogatható. Néhány dolog azonban határozottan megváltozott. Annak idején a Vörös tér sarkán lévő GUM áruház áruszűkössége viccek tárgya volt, most bárhol a világon megállná a helyét, ami nincs itt, az talán nem is létezik. A másik, Moszkva és végig a Transzszibériai vasút mentén a városok, amelyekben csak jártam, tiszták, nincs az utcán szemét, nincsenek aluljárókban alvó hajléktalanok, nincsenek koldusok, az emberek jól öltözöttek, este a metrón csúcsforgalomban a munkából hazamenő embereken nem látszik az a letargia, ami a hazai metró utasain gyakorta tapasztalható. 

Moszkva és a többi város ma olyan, mint a nyugati nagyvárosok voltak még békeidőkben (a migránsáradat előtt). Persze ez nem azt jelenti, hogy nincsen szegénység, úgy mondják a lakosság mintegy húsz százaléka a létminimum alatt él, de ez az utcákon nem látható. Moszkvában az átlagfizetés hatvan-, vidéken negyvenezer rubel körül van, ezt nagyjából öttel kell szorozni, hogy forintosítsuk, de tudnunk kell, hogy az ilyen összehasonlítások csak tájékoztató jellegűek.

Mára Moszkvában és a többi meglátogatott nagyvárosban is (Kazany, Jekatyerinburg, Novoszibirszk, Krasznojarszk, Irkutszk) kialakultak a citynek nevezett modern üzleti negyedek futurisztikus üveg-beton magasépületekkel, semmiben sem maradva el nyugat-európai hasonmásaiktól. Ami eltér, az az aranykupolás templomok tömege, amelyek közül sokat az elmúlt húsz évben építettek újjá, az eredeti tervek szerint, nem kímélve a hozzá való anyagokat (márványt, aranyat, féldrágaköveket). 

A kommunizmus idején lerombolt vagy csak lepusztított templomok újbóli megépítése, illetve restaurálása nemzeti prioritás lehet, hiszen minden városban számos példa van rá. Azt mondják, a finanszírozásban élen járnak a jelcini időkben meggazdagodott oligarchák, Putyinnak elég csak utalni rá, hogy ezt, vagy azt rendbe kellene hozni, és örömest megteszik, ami könnyen el is hihető, ha például Hodorkovszkij sorsára gondolunk.

Van még egy dolog, ami feltűnt: a régi és az új szimbólumok békés egymás mellett élése. Láttam olyan emléktáblát, ahol a sarló és kalapács együtt szerepelt a pravoszláv kettős kereszttel. Fényképezőgépünk számára könnyen találhatunk olyan helyeket, ahonnan egyszerre látszanak a vörös csillagos szocreál épületek, a díszesen felújított hagymakupolás templomok, a Lenin-szobor és a cári kétfejű sas – most már mint Oroszország címerállata. Nem szeretnék kisebb botrányt kelteni azzal, hogy mindezt átfordítom magyarra (mi lenne, ha nálunk is így kezelnék a különböző történelmi korok szimbólumait), az azonban elgondolkodtató, hogy más népek történelmében, talán egy-két kivételtől eltekintve, csupa pozitív szereplő van.”