Gyűlöletcsapda, avagy a kulturkampf margójára

„Pár év múlva, felülírva a népies-urbánus ellentétet, a helyzet úgymond perszonalizálódott. Egyetlen személy, Orbán Viktor körül kristályosodott ki a legújabb »alternatíva«. Barátod vagy ellenséged-e Orbán, ma már ez itt a kérdés, a dichotómia most úgy szól: orbánista vagy-e, avagy antiorbánista.

Mulatságos látni, mennyire átrendezte ez a korábbi szekértáborokat, mindenekelőtt a »sokszínű« ellenzéket. Ádáz ellenségek váltak hirtelen barátokká, összehozta őket az Orbán elleni indulat. Ennek jegyében az SZDSZ-maradék, amely szívósan őrzi címkefelelősi pozícióját, a Spinoza-házban még a »fasisztáknak« is megbocsátott, lévén ma már természetesen korántsem Vona Gábor, hanem Orbán a »fasiszta«.

Ámbár az sem volt kevésbé mulatságos, amikor Simicska Lajost ölelték keblükre, miután meghirdette, sőt ígéretesen be is üzemelte azt a bizonyos G-napot.

De miért ne lehetne időről-időre, a helyzettől függően barátot, ellenséget váltani? Példa akad rá elég, Angliának, mint tudjuk, nincsenek se örök barátai, se örök ellenségei – léteznek viszont örök érdekei.

Nem is evvel, és nem is Carl Schmitt illúziótlanul pontos teóriájával van a baj.

Az a bökkenő, hogy a magyar politikában mindent átitat a ténylegesen sistergő gyűlölet. Pedig Schmitt sehol se mondja azt, hogy a barátot szeretni, az ellenséget pedig gyűlölni kell, csak megvilágít, leír egy strukturális alaphelyzetet. De konkrét tartalmat mindig a konkrét szituáció konkrét szereplői adnak neki.”