Vannak női életek a WMN világán túl is

„A párom szokta mondani, hogy a pasiknak három dolog igazán fontos (csak nem merik kimondani): »cici, popsi, sör«. Meg van egy negyedik is, amivel állítólag én mindig hódítottam. Ez pedig a mosoly. Mert egy őszinte mosoly, egy nevetés sokkal többet ér, mint egy patyolat tiszta lakás, egy békebeli húsleves vagy egy Eszterházy-torta (félreértés ne essék, mind a háromban jeleskedem).

A párom ma reggel hazajött a négynapos fiúbuliból, én rámosolyogtam, megkínáltam reggelivel. Ő megölelt, megfogta a popsim, és annyit mondott: »Végre!«. Szóval, egy üzenetem van: »Kezdjetek el élni!«” – oktat bennünket Móni.

A hagyományos családmodellek támogatása okán született lelki traumákról, a hibás rendszerműködésről és a kirakatházasságok álságosságáról szóló írást a hazai médiapiac egyik legnagyobb nők számára és főként nők által készített weboldala, a WMN közölte.

Cikkében a most harminckét éves nő visszatekint életére, melyben gyerekkorától azt hallgatta, „egy nő egyetlen életcélja a gyerek, akiért mindent, az egész életét fel kell adnia”, ő mégis szembe ment, más utat választott. Az ő szavaival élve: meg merte tenni azokat a dolgokat, amiket meg akart tenni, és nem foglalkozott azzal, hogy mit kellene tennie 30 évesen. A létösszegzésből ugyanis kiderül: két párját megcsalta, kiélte magát, ezzel egy időben azonban rengeteget tanult viszonyaiból: „Mire megtaláltam a társam, eljutottam arra az önismereti szintre, hogy tudjam, a »tiszta udvar, rendes ház« nem lehet megmentője egy kapcsolatnak”.

A cikk állításaival – lévén egy életút tanulságai – nem érdemes és nem is szeretnék vitatkozni, ezzel szemben azt, hogy mit és hogyan kommunikálunk a felvetett témakörökben, annál fontosabbnak tartom. Kiváltképp, ha brandet építünk arra, hogy írásokat közöljünk – nőkről, nőknek, nőként. (#WoMaN)

Jelenleg ugyanis fontos témákat, sokakat érintő problémákat mutatnak be végtelenül leegyszerűsített módon, ahol a megoldás is csak néhány szélsőséges karakter szélsőséges választásában rejtőzhet.

Ilyen Móni története is.

(a huszonéves lánynak nincs férje, gyereke), a konfliktusok eszkalálódnak (több generáció nyomasztja a hőst, hogy változtasson a jelenlegi felálláson), a főszereplő csatákat vív, harcol önmagával, végül belső egyensúlyra lel (megcsalja párjait, rátalál önmagára, élni kezd), ami később külső változásokat hoz és feloldást szül, melyben a világ harmóniája helyre áll (hősünk is eljut harminckét évesen egy boldog, monogám kapcsolathoz).

A dráma kétségtelenül sántít néhány ponton, még akkor is, ha serényen emlékeztetjük magunkat, hogy a megfeleltetés sem tökéletes.

Kezdjük a legnyilvánvalóbbal: a cikk szerény szerzője hollywoodi filmszereplők mélységeit megszégyenítő árnyaltsággal beszél életének alakítóiról, például a pressziókat generáló anyjáról és nagymamájáról, vagy férjes barátnőiről, akik egyedül nem mernek elmenni sehova, „mert abból csak a balhé van otthon”. Természetesen a férfiakról felvillantott képek is hasonlóan cizelláltak: olvasunk egy bölcsészről, egy elnyomó zenészről és Az Érett Férfiről (akitől a „cici, popsi, sör” örök igazsága származik).

Biztos vagyok benne, hogy százával vannak ma anyák és nagymamák világ-és Magyarország-szerte, akik szeretnék saját, „elavult” világképük szerint nevelni a fiatal lányokat; férjhez adni őket, negyvenes-ötvenes éveiben unokázni és örülni, hogy „szépen élnek a gyerekek”. Az is bizonyos, hogy rengeteg huszonéves szaladgál a világban, aki keresi vagy éppen megtalálja, éli önmagát.

Mindezek mellett azonban

Előbb-utóbb pedig mind választunk egy életutat, aminek az árnyoldalát is választjuk. Később bármit megbánhatunk és huffnágelpistizhetünk napestig, ha jólesik. A huszonévesen házasodók és a negyvenéves hajadonok mást kockáztatnak, más nehézségekkel szembesülnek, ahogyan az örömforrásaik is mások lesznek. Éppen ezért felesleges patikamérlegre tenni, hogy melyik élet a jobb. Pláne felesleges (valamint kártékony és felelőtlen) választásra biztatni másokat, amikor csak két alternatívát mutatunk fel.

Ha az első harminckét éves nőre gondolok, aki eszembe jut, egy második gyerekével GYES-en lévő, házasságban élő orvosnő ismerősöm jut eszembe. Nyilvánvaló, attól függetlenül, hogy az „elévült” világkép szerint ott tart az életben, ahol tartania kell, rengeteg gondja van – mert senki nem állítja, hogy a harminc alatt köttetett házassággal csillámporos-dobozt és örök boldogságot is adnak. Mert ha egy dologban biztosan egyetérthet minden idők minden magyarja, az nem más, mint hogy bármikor bárkinek oka és joga van rosszul érezni magát.

Félreértés ne essék, nagyon örömteli, hogy Móni meglelte boldogságát – az írásból úgy tűnik, ő olyan megoldást talált konfliktusaira, amivel boldogan együtt tud élni.

 – ne általánosítsunk, ne vonjunk le messzemenő következtetéseket a világ működéséről. Nem vitatom, kapjon helyet a történet a Veled Is Megtörténhet rovatban, de ne adjunk hozzá automatikusan akkora hatalmat, hogy bárki hadak útját megjárt amazonként oszthasson tanácsot több ezer embernek, ahogyan azt tette Móni, mikor azt javasolta nőtársainak, hogy „kezdjenek el élni”.  

Ez az élet sok szexet, bulizást, minél szélesebb körű önismeret megszerzését és a másik nem megismerését tartalmazza, ha minden igaz. A lefestett életnek ugyanis kiemelt értéke az önmegvalósítás.

Ezen a ponton azonban ismét hibákba szaladunk, mert bár értem én, hogy elhagyjuk az évszázados családalapítási normát – sok más normát is elhagytunk abból a világból –, de az új, egyenjogúságot, szabadságot, megengedést hirdető világnak is vannak szabályai. Ha élünk és élni hagyunk, ha mindent szabad és minden (tapasztalat) a hasznunkra válik,

Az önmegvalósítás puszta cselekedete pedig ne mentesítsen senkit, ha esetlegesen hibákat vét.

Máshonnan nézve, nem gondolom, hogy WMN egyenlőséget hirdető közösségének bármelyik tagja elfogadná, amikor egy skinhead önmegvalósításában horogkereszteket visel, ha valaki útkeresésében a Budapest Pride kordonjait döntögeti, vagy egyszerűen hobbiként „kipróbálja” milyen néhány sör után megverni valakit pusztán azért, mert egy kisebbség tagja. Az eddigiek alapján talán megengedhetjük a feltételezést, hogy az ilyen – szentesis terminológiát követve –  seggfejek viselkedése nem fér bele, akkor a párhuzamosan futtatott kapcsolatok (amik nyilván a felek sérülését okozzák) se tetszelegjenek jó megoldásként.

Nem fogok pálcát törni Móni felett: cikke után sem tudhatjuk, milyen élete volt, milyen helyzetekben volt pontosan, amikor a megcsalást választotta. Száz százalékig magánügy – még akkor is, ha önként ország-világ előtt példaértékűvé próbálta tenni történetét.

Azt viszont tartom, hogy vállaljunk felelősséget azért, mit vallunk és mit terjesztünk a médiában. Móni történetét is kezeljük akként, ami: egy középkorú nő élettörténete. Van még ebből néhány millió, csak itthon.