Másféle Európát teremthet Közép-Európa

„Úgy tűnik, az egyre inkább kiszélesedő migrációs válság intézményi krízishez vezet Európában. Amikor a migrációellenes lázadás csupán olyan »alsóbbrendű« és »távoli« országokban ütötte fel a fejét, mint Lengyelország vagy Magyarország, az Európai Bizottság megtehette, hogy megvetéssel viszonyul a dologhoz. Ám amikor Olaszország, az unió egyik alapítója tagja csap az asztalra, nem egészen más a helyzet?

A jövő történészei feljegyzik majd, hogy az Európai Uniót, ami több-kevesebb sikerrel túlélte az elsietett bővítést, a permanens demokráciadeficitet és az euró válságát, manapság a migránsok kérdése zilálja szét. Valóban történelmi fordulópont ez, de csodálkozhatunk rajta? Az évek múlásával a bevándorláshoz kötődő társadalmi patológiák foglalták el az első helyet az európaiakat foglalkoztató kérdések között. Az emberek nem tűrik el többé az általuk »invázónak« vagy »elsüllyedésnek« tekintett folyamatot, annál is inkább, mert olyan benyomásuk van, hogy az áradat nem mérséklődik, sőt. De ennél is fontosabb, hogy nem hisznek többé azoknak, akik évek óta azt hajtogatják, hogy a bevándorlás gazdasági és demográfiai »esély«, és hogy kemény szíve van annak, akik nem ismeri fel e helyzetben a »morális kötelességét«. A franciák hagyományosan idegengyűlölők, de egyáltalán nem rasszisták (a németekkel pont fordított a dolog). Tudják jól, hogy nem az »előítéletek« teszik tönkre az életüket. Röviden: látják, amit látnak, és tudják, hogy jól látják.

Európa esik szét, ugyanakkor újra is szerveződik. A közép-országi országok, amelyek nem akarnak karavánszerájjá változni, kivonják magukat a játékból. Azt szokás mondani, hogy elzárkóznak, pedig nagyban szövetkeznek egymással. A visegrádi országok (Magyarország, Lengyelország, Cseh Köztársaság és Szlovákia) nem csupán élesen elutasítják a Bizottság bevándorláspárti előírásait, de csatlakoztak az Andrzej Duda lengyel és Kolinda Grabar-Kitarovic horvát elnök által meghirdetett Három Tenger Kezdeményezéshez, amely a három balti országot, Ausztriát, Szlovéniát, Horvátországot, Romániát és Bulgáriát és magába foglalja. Ebből a tizenkét országból és 120 millió lakosból álló, a Balti-tengertől az Adriai- és a Fekete-tengerig elterülő tömörülésből egyszer még egy másféle Európa bontakozhat ki.

A közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy a migrációs kérdés jó ideje vezeti a franciákat és az európaiakat foglalkoztató ügyek listáját, és hogy a bevándorlással szembeni ellenségesség egyre csak növekszik. A kormányok miért nem veszik figyelembe ezt, mikor komoly politikai veszteségeket kockáztatnak hozzáállásukkal?

Először is azért, mert a különféle szervezeti és médialobbik, amelyek éjjel-nappal a politikai korrektség mantráit hajtogatják, megbénítják őket, a kormányok pedig még véletlenül sem szállnának velük szembe. A mélyebb ok azonban az, hogy őket magukat is megnyerte magának az uralkodó ideológia, amelynek szempontjából a bevándorlás nem probléma, nem is lehet belőle az, hiszen a kultúrák és a népek gyakorlatilag érdektelenek, csupán az egyének számítanak. A bevándorlás bármiféle megrendszabályozása annak a liberális alapelvnek a sérelmét jelentené, miszerint nem fogadhatjuk el, hogy olyan az egyének identitásának olyan esetleges elemeire alapozva igazoljunk megkülönböztetéseket, mint származásuk vagy szociokulturális hovatartozásuk. 

A liberalizmus tisztán gazdasági szempontból közelít a kérdéshez: a bevándorlás a munkaerő és a fogyasztók potenciális tömegének emelkedésével egyenértékű. Igazolja emellett az emberek, a tőke és az árucikkek szabad áramlásának parancsolata is. Az, hogy egymillió Európán kívüli ember költözött telepedett le Európában, nem jelent más, mint hogy egymillió egyén adódott a többi milliókhoz. A probléma abban áll, hogy a fogadóországok lakosai nem »egyéneket« látnak beáramlani, hanem maliak, szenegáliak, maghrebiek, pakisztániak etc. seregeit, amelyekről megállapítják, hogy az övéikkel nehezen összeegyeztethető erkölcsi elveket követnek. 

A baloldali (Öt Csillag) és jobboldali (Liga) populista mozgalmak frigye Olaszországban újdonság például Ausztriához viszonyítva, ahol a jobboldal és a szélsőjobboldal fogott össze. Specifikusan olasz jelenség volna ez, vagy más országokban is felbukkanhat, így Franciaországban, ahol még mindig a jobboldali mozgalmak szövetségéről álmodoznak?

A nagyívű politikai jelenségek ritkán jelennek meg ugyanúgy eltérő országokban, hajlamosak inkább különböző formákat ölteni. Ez vonatkozik a populista mozgalmakra is, amelyek egyre inkább feltörnek egész Európában, még ha más-más módon is. Egy közös jeggyel ugyanakkor bírnak. A migrációs hullám által kiváltott kulturális bizonytalanságérzet nem elégséges magyarázata a populizmusnak. Ott jelenik meg a populizmus, ahol a gazdasági és társadalmi bizonytalanság adódik a kulturális bizonytalansághoz, lényegében a szegényebb osztályokban és a középosztálybeliek egyre jelentősebb részénél. Ezért van az, hogy »az alul lévő kirekesztettek és a felül lévő jómódúak« közti különbség egyre inkább átveszi a régi jobb-bal felosztás helyét. Pontosan ez történt Olaszországban, amely a migrációs áradat első vonalában helyezkedik el, de amit ugyancsak súlyosan érintett a 2008-as gazdasági válság. Ne legyenek kétségeink: máshol is hasonló jelenségeket tapasztalhatunk majd.”

Alain de Benoist (1943-) francia filozófus, az Új Jobboldal alapítója. A Mandiner Benoist-val készült tavalyi interjúját ezen a linken olvashatják.