Az oktatásügy érettsége

„A magyar oktatás történetében mindig akadt olyan gondolkodó, aki e – megannyi formalitással járó – „beavatási szertartás” elhagyását javasolta. De az idők változtak – az érettségi maradt. Májusban felöltik a matrózblúzt a leánykák, az egyszerviselt sötét öltönyt az ifjak, s komoly bizottság előtt elmondják, amit így vagy úgy, rövidebb-hosszabb időre megtanultak. 

A 90-es politikai változások után voltak elképzelések, melyek a felnőtté válás anakronisztikus rituáléjának szigorán enyhítettek volna, mások a vizsgáztatás kultúrájának korszerűsítésén gondolkodtak. Ám a társadalmi vita mindig újrakezdődött, és a legkevésbé arról szólt, hogy a tudás, a tudomány és az ifjúság mai helyzetében az értékelésnek, megméretésnek biztosabb, humánusabb módja-e valamilyen komplex feladat (projekt) – akár kooperatív – teljesítése (mint az inasoknál anno a »remek« elkészítése). A reformtervekre nem érkezett biztató válasz, sem a tanártársadalomtól, sem az oktatáspolitikától. Legfeljebb arról folyt késhegyre menő vita, hogy ez a tantárgy vagy amaz kihagyassék-e, vagy erőteljesebb szerephez jusson.

Több természettudósra és természetismeret-tanárra van szükség? Úgy gondoljuk: igen. Egy újabb kötelező vizsga (legendás puskakészítés, stressz, a vizsgaelnök kedélyes megkávéztatása egy-egy rossztanuló felelete idején) a megoldás? Úgy gondolom: nem.”