„A szegénység és a sport mint kitörési pont azt is jelenti, hogy bármennyire könnyű szembeállítani egymással a horvát és a nyugat-európai focicsapatokat azon az alapon, hogy az egyikben csak bennszülött játékosok játszanak, a másik pedig tele van bevándorlókkal, valójában a horvát játékosok sok szempontból jobban hasonlítanak a nyugati csapatok szegény migránscsaládokból érkezett sötét bőrű sztárjaira, mint a nyugati többségi társadalmak középosztályból érkezett, jó illatú gyerekeire. Főleg ha azt nézzük, hogy a horvát játékosok egy része is menekült. Modrić családja a polgárháború miatt kényszerült elhagyni otthonát, nagyapját lelőtték; emlékezetes a nyilatkozata: »A háború erősebbé tett. Minket nem könnyű megtörni.« De a másik legnagyobb sztár, Ivan Rakitić is szó szerint migráns, szülei Horvátországból, illetve Boszniából települtek át Svájcba, Rakitić már ott született, s ugyanúgy svájci nevelés, mint a svájci válogatott albánjainak többsége. Vagyis sok játékosnak idegen környezetben, hátrányból, nyomás alatt kellett megállnia a helyét – nem csoda, hogy ugyanerre képesek voltak a vb meccsein is.
Az etnikai homogenitás, a háború és a fiatal államiság miatt ezeknek a játékosoknak egész más a kapcsolatuk a válogatottal, mint a migrációs hátterű nyugati focistáknak. Hírhedtté vált az argentinok elleni győzelem után az öltözőben készült videó, amelyen horvát játékosok egy olyan zenész dalát éneklik, aki polgárháborús harcosból lett rocksztár (művészneve a géppisztoly után Thompson), s rajong az usztasákért, az említett dal is az egykori militáns szélsőjobboldali mozgalom köszöntésével, a Kitartás magyar megfelelőjével kezdődik. Vagy kicsit pozitívabban nézve ugyanezt, ahogy Igor Štimac, egykori kiváló focistából lett vezetőjük mondta: »Itt elképzelhetetlen, hogy valaki nem énekli a himnuszt. A horvát játékosoknak van nemzeti büszkeségük, és tudják, harcolniuk kell.«”