Liberális kedvencből Fidesz-kultúrharcos

„Miközben a kultúrcsendőrség akciózik, a főhadiszálláson kajánul tagadják a tervezettség létét. Orbán János Dénes, a Magyar Idők kulturális rovatvezetője a múlt hét végén kizárólag liberális újságírók fejében szöget ütött bárgyú gondolatnak minősítette a kultúrkampf létét, s azokon a »konspirációs teóriákon« élcelődött, amelyek szerint Orbán Viktor a színe elé rendelte Szakács Árpád publicistát, és így szólt: »Fiam, veselkedj neki az oknyomozásnak, és rántsd le a leplet mindenkiről, aki nem a nemzeti kultúra ügyét szolgálja, hadd tudjam meg, kik azok, és ebrudaljuk ki őket a NER-ből. A Magyar Időkbe írd meg, mert azt olvasom.« A jelenség abszurdba hajlítása ügyes retorikai húzás, ám ahhoz egy csecsemő naivitására van szükség, hogy valaki elhiggye: a kormánylapban tízrészes sorozatban lehet liberális kultúrdiktátorozni az Orbán-kormány által kinevezett vezetőket – politikai jóváhagyás nélkül.

Persze elvileg önmagában, a lap szempontjából is volna értelme az ámokfutásnak: a Magyar Idők vitát generált, tehát létezik – a néhány ezres vásárlói körrel rendelkező, auditálatlan újságot Szakács kétes értékű, de kétségtelen tényezővé emelte. Azzal együtt is, hogy elképesztő bakokat lőtt sorozatában: Dés Lászlót például Esterházy-kötet szerkesztésével vádolta meg, holott a zenész Dés nyilvánvalóan csupán ajánlotta a könyvet. Másik könnyfakasztó példaként Szakács a könyvfordítói pályázatok mögött úgy vélte felfedezni a folyton rettegő liberálisok pénzéhes összeesküvését, hogy nem volt tisztában az alapvetéssel: ilyesmire olyanok szövegeivel lehet pályázni, akiknek van külföldi kiadójuk.

A támadás hátterének bizonytalansága mindenesetre bénítólag hatott azokra a jobboldali értelmiségiekre, akik kiálltak volna a megtámadott intézményvezetők mellett: értesüléseink szerint a hét végén kelt »radikáljobbos« petícióra válaszpetícióval reagált volna ez a kör, végül azonban semmi sem lett a dologból. Egyrészt mert többek szerint »ez nem használt, sőt, lehet, hogy még ártott is volna Prőhlének«, másrészt mert a Tanácsköztársaság-kiállítás megítélése sem volt egységes. Némelyek valóban reflektálatlannak, kontextushiányosnak érezték a tárlatot a katalógus alapján, mások szerint viszont ennek a Kassák Múzeumban bele kell férnie. Főleg, hogy a korszaknak, visszataszító ideológiája ellenére, esztétikailag kiemelkedő képviselői is vannak. »Fájdalom, de míg Prónay és a fehérterroristák esztétikájáról nehéz volna tárlatot rendezni, a vörösökéről lehet: a legjobb példa a kiváló plakátművész, Bíró Mihály munkássága« – fogalmaz egy, az új kultúrkampfon felháborodott, ismert jobbos értelmiségi.

Persze név nélkül, hiszen nem csupán rissz-rossz újságcikkekről van szó: a kultúrharcot a kormány több fronton is vívja. Az akadémiai világ bekebelezése megkezdődött, s noha a hivatalos magyarázat szerint a cél csupán a hatékonyabb innováció, ennek ellentmond, hogy a kutatók pénzeiről minisztériumi szinten dönthetnek a jövőben. S hogy ez mit jelent majd a gyakorlatban? A félelmek szerint akár azt, hogy évtizedes munkássággal a hátuk mögött bizonygathatják majd kutatók (biológustól a történészig) a Fidelitasból éppen csak osztályvezetővé serdült potentátnak a minisztérium folyosóján: kutatási témájuk igenis kellőképpen nemzeti és jobbos, azaz közpénzre érdemes. Ez már olyan jobboldali tudósoknak is sok volt, mint Vizi E. Szilveszter korábbi MTA-elnök vagy Freund Tamás agykutató – utóbbi ki is lépett a Professzorok Batthyány Köréből, amikor annak elnöke hisztériának minősítette a durva beavatkozás elleni tiltakozást.

A kurzusépítés vágya persze régóta él a magyar jobboldalon – többek között L. Simon László is sokat írt, beszélt róla az elmúlt években. Csakhogy míg a terjesztői hálózatok és a kiadók szétválasztása értelmes szakmai vita alapja lehet, az új harcosok olyan dilettáns ötletekkel állnak elő, hogy az »értéktelen« könyvek áfáját növelni kellene. S hogy ki döntsön arról, mi értékes? Erre egyelőre nincs válasz – azt még Orbán János Dénes is elismeri, hogy nincs raktáron egy Klebelsberg Kunó, aki megoldhatná a feladatot. »Épp ez a bökkenő. Kurzust építeni formátumos emberekkel lehetett. Orbán János Dénessel és Szakács Árpáddal meg nem« – mondja lapunknak egy régi fideszes.”