A holokauszt-túlélőket is megerőszakolták a „felszabadító” szovjet katonák

„Hogy a holokauszt túlélőket is megerőszakolták a »felszabadító« szovjet katonák – talán ez a legfájdalmasabb része Pető Andrea Elmondani az elmondhatatlant című könyvének.

Igazából az Elhallgatott gyalázat után én letettem ezt a témát és csak udvariasságból kezdtem el olvasni Andrea könyvét, ha már nekem dedikálta, de olyan feszes és izgalmas írás, hogy végighabzsoltam. A könyv hosszan találgatja, hogy mi lehetett a katonák motivációja? Ezen én is rengeteget gondolkodtam a film készítése során, mert az nyilvánvaló, hogy ezek az emberek, ha épp nem lennének katonák, akkor nem erőszakolnának nőket. Nyílván a bűntetlenség segíti, hogy ezek a kriminális figurák erőszakoskodjanak, de az esetek magas száma valami más motivációt is jelent. Ilyen ok lehet, hogy az ellenséget úgy akarták még jobban lealázni, hogy a nőiket megbecstelenítették. Érdekes kérdés, hogy a háború után mi lett az erőszakoskodókkal? Élték a nyugodt, polgári életet? 

Andrea többször említi a közös filmünket és megosztja a vitánkat a fikciós jelenetekkel kapcsolatban. Ő azt gondolja, hogy nem szabad az erőszakot ábrázolni, mert az erőszakot szülhet. Én pedig azt gondolom, hogy a filmbe képek kellenek. Andrea annyira következetes, hogy a könyvébe se tesz fotókat, pedig kiderül, hogy több szovjetek által megerőszakolt női fotót is ismer. Azt is feltárja a könyv, hogy valószínűleg a magyarokkal és a németekkel szemben voltak legdurvábbak a szovjetek. Jugoszláviában és Csehországban nem voltak olyan erőszakosak, de azért mindenhol jelentős számban estek neki a nőknek. A legdurvább, hogy a holokauszt-túlélőket is megerőszakolták, ott a táborban, hazafele a vonaton, vagy akár, amikor visszaérkeztek Magyarországra.

A könyv feltár eseteket, hogy hogyan próbálták bejelenteni a nők a hatóságoknál az erőszakot, hogy könyörögtek a kommunisták a szovjeteknek, mert hogy nem igazán lelkesedett a magyar lakosság a Vörös Hadseregért, vagy hogyan kérvényezték a nők az abortuszt a kórházakban.
Fájdalmas és borzalmas az a jelentés is, ami arról szól, hogy mit kezdjenek a csecsemőkkel, akiket anyjuk nem akar, apjuk ismeretlen. Mészáros Márta Aurora Borealis című filmje egy ilyen esetet mutat be és a film szerint a Szovjetúnióba cipelt gyerek, aztán rendes felnőtt lesz, de tényleg kíváncsi lennék, hogy mennyire lehet normális egy olyan ember, aki erőszakban keletkezett, aztán szovjet állami gondozásban nevelkedett fel?
Nálam jelentkezett egy testvérpár, akik aztán Andreának interjút adtak, akik azt mesélték, hogy anyjuk erőszakból született, a nagyanyjuk nagyon óvta őt, de így is agresszív férje lett és korán meghalt rákban. Olyan szívszorongató, hogy egy ilyen trauma generációkon keresztül újra elő- és előjön.

Persze mindig meg lehet kérdezni, hogy minek ezt az elásott témát feszegetni? A válasz az engem megkereső gyerekekben van. Sajnos ez a fájdalom öröklődik: ha titok, ha beszélünk róla és igenis érdemes feltárni részletesen, ahogy Andrea tette. Nem az segít, ha az erőszak részleteit lefestjük, hanem ha szembenézünk vele, hogy nagyanyáink, mások nagyapái az erőszak áldozataiként, mások elkövetőként részt vettek ebben a gyalázatban és senki se tagadhatja ezt le, hanem tudjunk róla és ezzel együtt ismerjük meg a történelmet.”