Das Ende

„Merkel mama, korunk német-római császárnője és minden barnán csillogó szempár intim gondozója Vincent Vegaként értetlenkedve forgolódott az uniós csúcson. Tündöklése és bukása intő példa arra nézve, hogy az egyenesen 21. századi vívmányként beállított ügyintéző politikustípus mennyire hasznavehetetlen azokban az időkben, amikor valódi politikusoknak valódi döntéseket kell(ene) hozni.

A nyugati éttermiség, miután csalódott a világot megváltani akaró, hatalmas távlatokban és soha meg nem valósítható víziókban élő vezetőiben, eldobta és titkárnőkre cserélte őket. Nem lett kommunizmus, a kapitalizmus mégis működik (úgy, ahogy), a proletariátus tévét és autót akart, mivel nem az osztály-, hanem a gazdasági önérdekét ismerte fel. Nem maradt semmi, amiért rajongani lehetett, nem maradt semmi, ami megmenthette volna őket az unalmas, kispolgári szörnyűségétől. Néhány jelentéktelen, de felfújt gömbhalként terpeszkedő deviancia-csoport felszabadítása mégse elégítheti egy rendes marxista felszabadító tömegigényét.

De olvasták, konferenciákon hallották, hogy a történelem véget ért, már nincs is szükség olyanokra, akik változtatni akarnak. Se forradalmárok, se korszakalkotó politikusok nem kellenek a nyugodt vizekre. A világ lecsendesedett, elég lett hát nekik a szürke, technokrata kisegér, aki képes hétköznapi vágyaikat a legügyesebb, a legoptimálisabban kielégíteni. Itt elvesz fél százalékot, ott kitoldja ugyanannyival, adminisztratív-újraelosztó eszközökkel fenntartja a társadalmi békét, az éttermiség hangjára figyel, pénzügyeiről gondoskodik.

Az egész politika egy tisztasági festéssé vált, amiben a legkomolyabb felfordulást az okozta, ha el kell venni a kisszobából fél métert, hogy beférjen a konyhába az új mosogató.
Sokáig mi, közép-európai félgyarmati népek is próbáltuk követni, másolni őket ebben. Bajnaikkal és radicsovákkal boldogítottuk magunkat és a német ipart, velük fordultunk rá az igazi, a naptáritól kissé lemaradt 21. századra. De legkésőbb a 2008-as gazdasági válság alatt rájöttünk arra, se ügyintézőkkel, se háborodott vizionáriusokkal nem megyünk semmire.

Igaz, nálunk előtte se tisztasági festésre volt szükség, hanem komoly tatarozásra.
Ezzel együtt 2008-ban felismertük az is, hogy minket korábban is csak a festék tartott össze. Kihajítottuk a régi politikusainkat, gazdasági váteszeinket, kardigános jövőkutatóinkat, topis múltértelmezőinket, mindenki olyat, akik minden felmerült problémára további újabb színek kipróbálását javasolták, vagy a régebbi még precízebb felfestését, miközben suttyomban néhány, komoly kamatra szerzett kölcsöntéglával a falakat azért kitámasztották. Bizonyos helyeken ezt putrimentalitásnak neveznék, és nem is tévednének nagyot…”