Nem tolerálható az életvitelszerű igénytelenség a közterületeken

„Nem tagadom, én azok közé tartozom, akiket már évek óta zavar, hogy a hajléktalanok belakják a főváros aluljáróit és köztereit. Hogy nem tudok egyetlen nap sem úgy utazni a tömegközlekedésen, átgyalogolni egy aluljárón, vagy várakozni egy megállóban, hogy ne orrfacsaró húgy- és szarszag, vagy más testnedv bűze miatt forduljon fel a gyomrom. Hogy ne káromkodó, alpárian üvöltöző, részeg kompániák kerülgetésével kelljen közlekednem, miközben viseljem el önmegtartóztatóan, ha valamelyik kötekedni akar velem.

Hozzáteszem, az éremnek van másik oldala is. Vettem én már részt önkormányzati hajléktalan bejáráson. Találkoztam olyan emberekkel, akik a lehetőségeikhez képest igyekeznek emberhez méltó életvitelt folytatni, még ha ezért minden egyes nap kínkeservesen meg is kell küzdeniük. A segítségnyújtás sem idegen tőlem, élelmiszerrel és pénzzel is segítettem már olyan embereknek, vagy családoknak, akiknek erre nagy szükségük volt.

Tisztában vagyok vele, hogy a hajléktalanság kérdése jóval komplexebb probléma, mint az Alaptörvénybe beépíteni egy tiltást. Az elmúlt években többször pingpongoztak már a közterületen való életvitelszerű tartózkodás büntetésével. Akárhogy is, az utcán nem változott semmi sem, most sem.

A hajléktalanságot nem lehet felszámolni paragrafusokkal, az állam beavatkozása ugyanis jóval többet igényel egy megfogalmazásnál és a honatyák szavazatainál. A hajléktalanságot nem lehet kriminalizálni, de amikor jogvédők és civil szervezetek azzal jönnek, hogy kinek, mihez van joga, akkor nem csupán a hajléktalanokra kellene gondolni.

Arra is, hogy nem akarunk olyan városokban élni, ahol el kell tűrnünk a sok esetben a közrendre és közegészségre is veszélyes állapotokat.

Az ilyen igénytelenséget ugyanis fel lehet, és fel is kell számolni.”