Ezerszáztizenegy

„Az éppen 1111 évvel ezelőtt lezajlott összeütközésről, amely pozsonyi csataként ismert, viszonylag keveset tudunk, és azt is inkább csak azoknak az elbeszélési módjából, akik aligha lehettek érdekeltek abban, hogy a magyarság mindebből a tényeket, az igazságot, a valóságot ismerje meg. Káoszba süllyedő világunk egyik legfőbb ismertetőjele egyébként is az, hogy benne a tények, igazság, valóság fogalmai teljesen kiüresedni látszanak. Az emberi gondolkodás évezredek óta igyekszik mindent megtenni azért, hogy a tény, az igazság és valóság fogalmainak legbelső, legmélyebb tartalmait megóvja. Napjaink világában azonban az emberi gondolkodásnak ezek az alappillérei is aláhullani látszanak a káosz örvényeibe. Amit az 1111. évforduló kapcsán itt kifejteni szeretnék, az is inkább csak egy a történést leíró lehetséges narratívák közül, ám talán alkalmas lehet arra, hogy nekilássunk annak a munkának, ami segítene feltárni, hogy mi is zajlott valójában.

A korabeli krónikákból nagyjából az alábbiak derülnek ki. Éppen 1111 éve, 907 júniusában egyesült európai haderő gyűlt össze ellenünk, a német-római császár rendelete szerint azzal a céllal, hogy »…decretum: Ugros eliminandos esse…« azaz »elrendeljük, hogy a magyarok kiirtassanak«. Az akkori Európa viszonyai között szinte elképzelhetetlen, százezer fő körüli létszámban gyűlt össze ez a hatalmas csapásmérő erő. Még a jóval későbbi keresztes hadjáratok idejére sem tudtak soha ilyen létszámú hadsereget megszervezni. Minden ellenünk szólt tehát, mégis fényes győzelmet arattunk, és közel másfél évszázadon át senki nem merészelt katonai erőt alkalmazni a Magyar Nagyfejedelemség ellen. De vajon mi volt a legmélyebb oka annak, hogy nem egyszerűen megfegyelmezni próbáltak minket, hanem kizárólag teljes megsemmisítésünk volt az egyetlen elfogadható megoldás az akkori Nyugat uralmi struktúrái számára? Ez a legmélyebb ok feltehetőleg az lehetett, hogy a magyarság létszemlélete, és erre épülő létszerveződési rendszere olyan mértékben irritálta ezeket az uralmi struktúrákat, hogy a veszélyes példa elterjedése ellen a legmegfelelőbb megoldásnak a teljes magyarság teljes eliminálását vagyis »kiküszöbölését« tartották.

Vagyis e háború és egyáltalán a Nyugattal való egész ezeréves konfliktusmezőnk erre a létszemléleti-létszerveződési szembenállásra vezethető vissza. Talán a legismertebb újszövetségi történet szóhasználatával élve, az akkori Nyugat már olyan súlyos mértékben volt »elkufárosodva«, hogy berendezkedését látványosan romba döntötte volna a magyarság létmodelljének elterjedése. Amit aztán a további »történetünket« összefoglaló krónikák »kalandozásként« írnak le álságosan, az nem más, mint egyfajta »szemle« vagy állapotfelmérés, a magyarság arra kíváncsi, hogy képes lehet-e létberendezkedését egész Európában meghonosítani. Az több mint érthető, hogy az ezzel a létszemlélettel szemben álló krónikások mindezt mint primitív rablóbanda esztelen fosztogatását írják le, s persze a magyar iskolások is, akik elől gondosan eltitkolták a pozsonyi csata létét is, szintén ezt sajátítják el »objektív« történelmi valóságként. Néhány évtized alatt kiderült azonban, hogy nincs esély a magyar létszemléletre épülő berendezkedés elterjesztésére, így az egyetlen lehetőségnek az látszott, hogy a magyarság valamilyen kényszerű egyezséget köt a számára ontoló­giai szinten elfogadhatatlan nyugatias létberendezkedéssel.”