„Egy naiv és puha bevándorláspolitika ellentmond a józan észnek. A kormányok legfontosabb kötelezettségének mindenekelőtt a saját állampolgáraikról való gondoskodásnak kell lennie” – jelentette ki néhány éve Tony Abbott volt ausztrál miniszterelnök. Ausztrália megmutatja, hogyan lehet józan ésszel és kemény döntések melletti kitartással fenntartható bevándorláspolitikát csinálni.
A héten jelentette be Ausztrália belügyminisztere, Peter Dutton, hogy az ENSZ migrációs paktumát a jelenlegi formájában nem fogják aláírni. Mindennek leginkább azért van hírértéke, mert Magyarország is nyakig benne van a migrációról szóló vitában, és különböző országokból, különböző platformokon éveken keresztül támadták és támadják „migrációszkeptikus” álláspontja miatt. Azt éreztették, hogy:
Bár ez soha nem volt így.
Az Európai Unión kívüli fejlett államoknál a szigorú bevándorláspolitika és a migrációhoz fűződő ridegebb attitűd nem újdonság. Az ENSZ migrációs csomag megalkotása végül is azért nagyon üdvözlendő, mert a tárgyalási folyamatok képesek rávilágítani erre az Európán kívüli valóságra és a racionalitásra. Mindez annak ellenére is üdvözlendő, hogy már az unión belül sem vagyunk egyedül a migrációs politikánkkal, de a legüdvözlendőbb az egészben, hogy mellettünk most már két olyan ország is nemet mondott a paktumra, amelyeket magasra rangsorolnak nem csak gazdasági, hanem az emberi és politikai jogok érvényesülésének szempontjából is.
Az ausztrál miniszter pár napja egy sydney-i rádióban adott interjúban úgy fogalmazott: „nem fogjuk feláldozni a szuverenitásunkat, nem fogom hagyni, hogy egy nem a nép által megválasztott szerv diktáljon nekünk, ausztrál embereknek”. Továbbá elmondta, hogy az ENSZ migrációs csomagja nem szolgálja az ausztrál nemzet érdekét és elfogadásával olyan áldozatot kellene hozniuk a határvédelmi politikájukban, amelyet nem akarnak. Így lett Ausztrália az USA és Magyarország után a következő állam, amely jelezte: az ENSZ migrációs paktumával „valami nem stimmel”.
Közismert Ausztráliáról, hogy egy multikulturális, szabad és fejlett állam, amely az állatvilágán kívül szinte minden másban – ahogy az ausztrálok is mondani szokták – „szerencsés”. Talán az is közismert, hogy évtizedek óta nehéz bevándorolni, letelepedni még nehezebb és kevés kegyelmet ismernek az illegális migrációval kapcsolatban. Ez elég ellentmondásosnak tűnik:
Hogyan forgathat a liberális Ausztrália migránsokat elrettentő propagandavideót, hogyan rabosíthat illegális bevándorlókat a Karácsony-szigeten vagy Naurun és mégis miért tilthatnak ki valakit évekre a kontinensről, ha akár csak egy nappal is tovább tartózkodik az ország területén lejárt vízummal? Hogyan nyilatkozhatja azt Ausztrália belügyminisztere, hogy nemet mondanak az ENSZ migrációs csomagjára, miközben egy interjúban, amikor Naurura terelődött a szó, azt mondta: „semmi örömöt nem lelek abban, hogy ott látom az embereket… annak ellenére, hogy a rólam készített mémek ezt mondják”.
Ausztrália több megfontolásból is kitart szigorú és rendezett bevándorláspolitikája mellett.
A leginkább ostorozott „menekültszigeteket” és fogva tartási központokat azért tartják fenn, mert ha hirtelen bezárnák őket megszűnne a visszatartó erő, az embercsempészek pedig újból megerősödnének és ez tragédiákba torkollna. Dutton így fogalmazott, amikor szóba került az interjúban a manus-i tábor megszüntetése: „Ha meg tudnám csinálni úgy, hogy nem indítják el újra a hajókat, és nem látok gyerekeket és nőket ismét a tengerbe fulladni, akkor igen, még 2022 előtt bezárnám”.
Az ország migrációpolitikájának lényegét viszont Tony Abbott egykori ausztrál miniszterelnök 2010-ben még képviselőként elmondott beszédével lehet a leginkább összefoglalni: „Egy olyan világban, ahol a bűnözés és a terrorizmus nem ismer határokat és újabb kihívás elé állítja a fejlett országok határvédelmi rendszereit, egy naiv és puha bevándorláspolitika ellentmond a józan észnek. A kormányok legfontosabb kötelezettségének mindenekelőtt a saját állampolgáraikról való gondoskodásnak kell lennie. E felelősség más nemzetek állampolgáraira való kiterjesztésekor mérlegelni kell, hogy utóbbi megvalósulása hogyan befolyásolná az állampolgárok jólétének garantálását”.
E narratívát Malcolm Turnbull, Abbott utódja is folytatja, amiképpen a híres „Állítsuk meg a hajókat” politikát is.
Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy Ausztrália nem fogad be többé senkit:
Ők töltik be az ország igényei szerint meghatározott kontingensekben a munkahelyeket a képzett munkaerőre éhes gazdaságban. És szigorú szűrőn átesve azok találnak menedéket Ausztráliában, akik arra valóban jogosultak.
Ausztrália továbbra is egy büszke multikulturális társadalom – bár ők sem mentesek az ebből fakadó problémáktól. Képesek megmutatni azt, hogy ha egy ország a migráció segítségével is javítja gazdasági vagy demográfiai mutatóit a 21. században, azt csak rendezett úton, kemény döntések és szigorú politikák fenntartása árán lehet kivitelezni.
Ausztrália a Nyugat racionális hagyományait képviseli ma is: érdemes több figyelmet szentelni rá.
Az elemző szerint ugyanis „nemcsak a Fidesz-szavazóknak jó, hogy van rezsicsökkentés, hanem a Tisza-szavazók túlnyomó részének is. Persze, vannak ott is teszlások és luxusbaloldaliak, de a szavazótáboruk nagy része az a rezsicsökkentés haszonélvezője.”
Természetesen megint őket kiáltották ki félelemkeltőknek és szélsőségesnek, nem a bűnözőket.
Winston Marshall a brit és a magyar bevándorlási helyzetet hasonlította össze.
Csak egy nemzeti kormány tudja fenntartani az eddigi migrációs politikát.
Miközben az EU munkaerőhiánnyal küzd, egy friss elemzés szerint egyes bevándorlói csoportok súlyos, akár több százmilliós költséget jelentenek fejenként a költségvetéseknek.
A német kormányszóvivő már arról beszélt, hogy migránsok befogadása helyett helyben kell segíteni.
Heves légicsapások érték Libanon fővárosát, miközben Izrael már nyíltan beszél a déli területek megszállásáról.
Az ukrán külügyi szóvivőnek már gyanúsítottja is van.
Az már biztos, hogy a keresett személyt őrizetbe veszik, a kérdés csak az, hogy a nyomozás néhány napig vagy hónapokig tart-e.
