Minek ment oda?

„Nem mondom, hogy e két kiragadott példából kiindulva leírhatnánk, hogy a dehumanizálás, a másik oldalra sorolt – vagy politikai okokból önkényesen sorolható – áldozatokon röhögés liberális sajátosság lenne, volt hasonló eset bőven a jobboldalon is, bár félórás keresgélés után sem találtam nyilvánosságnak szánt, hullagyalázó viccelődést. Mindenesetre a 444-en kiröhögni egy halott keresztény papot jó mókának tűnhetett, főleg, ha még bele lehet rúgni a kormányba is, bár talán dilemmát okozhatott, hogy Esete fekete bőrű volt. De hát minek ment oda, a hülye is tudja, hogy Afrikában a tavak tele vannak krokodilokkal.

Izgalmas, de mintha a hasonló logika mentén zajló, ennél divatosabb témájú vitáknál éppen a liberális közvélemény oldaláról bukkant volna fel az a remek szóalkotás, hogy áldozathibáztatás. Persze ez a szópajzs csak azoknak jár, akik mondjuk nem gondolkodnak máshogy politikai kérdésekben, mint a liberális mainstream, vagy nem követik el azt a hibát, hogy keresztény lelkészek, mert az mínusz pont, akkor pedig lecsúsznak a tetteik következményei elleni totális védelemről – sőt, emberi méltóságukról is, hiszen még ki is röhögik őket, ha pórul járnak.

Ellenben ha ehhez az említett kánon szerint kivételezett csoporthoz tartoznak – vagyis van beváltható elnyomáspontjuk faji, nemi, vallási vagy politikai hovatartozásuk miatt –, akkor nemcsak mentesülnek a felelősség alól, de még a világot is kiforgatják a négy sarkából a kedvükért.”