Nyugat – A szocialista szégyenfolt a magyar irodalomban

„1919. március 21.-én megalakult Magyarország első szocialista kormánya, amely rövid uralma alatt véghez vitte a magyar szabadság és a tulajdonjogok ellen elkövetett legnagyobb méretű támadást, amelyet a magyar történelem békeidőben egészen addig valaha látott.

A Tanácsköztársaságként ismert kommunista kormány alatt működő karhatalmi osztag, a Lenin-fiúk több száz (dr. Váry Albert 1922-es, A vörös uralom áldozata Magyarországon c. kötete szerint mintegy 590) magyar polgárt mészároltak le a szocialista vésszel való ellenszegülés bűntette miatt.

A gazdaságot totális állami uralom alá hajtották.

A szocialista kormány eltulajdonított minden 75 katasztrális holdnál nagyobb birtokot, továbbá többek között és a teljesség igénye nélkül a kisipari üzemeket és szerszámokat, a húsz főnél több munkást foglalkoztató üzemeket, a szállodákat, a lakóházakat, az áruházakat, az üzleteket, az egyházi iskolákat és az egyházi földbirtokokat, a színházakat, a mozikat, a könyvtárakat, a műkincseket, a gyógyszertárakat, és a pénzintézeteket.

Természetesen három hónapon belül az élelmiszer és az árucikkek általános hiánya lépett fel, a pénz teljesen elértéktelenedett, az ország gazdasága pedig megtorpant és összeomlott a központi irányítás súlya alatt.

A történelmünk e fejezetének talán az a legtanulságosabb ténye, hogy a Tanácsköztársaság kezdetben a tömegek elsöprő támogatását élvezte. Ennek a támogatásnak keserű szájízt adott az ellenállók módszeres lemészárlása, de le nem törte azt. A magántulajdon ellen elkövetett történelmi mértékű támadás sem csorbított a szocialista rezsim támogatottságán – sőt, erkölcsileg korrupt nemzetünk pontosan ezt várta a kommunistáktól. Egyedül akkor kezdett lecsengeni a kommunista hype, amikor a támogató tömegek elkezdtek ráébredni arra, hogy bizony az erőszak és az elnyomás nem javít az életminőségükön.

Konkrétan és a parasztok esetében csak akkor kezdett meginogni a Tanácsköztársaságba vetett hit, amikor a kapzsi és amorális, földéhes parasztok nem kaptak az eltulajdonított földekből.

Kettő kérdés merülhet fel az emberben ennek kapcsán: egy, hogyan jut egy kultúra olyan mélyre, hogy követeli a rablást, az elnyomást és önvédelem esetén a mészárlást, színtiszta anyagi kapzsiságtól és mohóságtól vezérelve; és kettő, hogyan jut egy társadalom az ostobaság, a tudatlanság azon szintjére, ahol a szocializmus általános támogatottságra lel.

A válasz a két kérdésre tulajdonképpen egy és ugyanaz: az értelmiségiek ostobasága és erkölcsi romlottsága révén.

Mint a baloldal minden vérfürdőbe, éhezésbe és gazdasági holokausztba torkolló forradalmát, úgy ezt is szorgos értelmiségiek készítették elő. A szocializmus apostolai évtizedekkel a Tanácsköztársaság hatalomra jutása előtt terjeszteni kezdték a tömeggyilkos igét a fogékonyak és az érvek kritikus kiértékelésére képtelen tömegek között.

Haszontalan volna kiemelni az összes nevet, vagy elemezni az érveiket. Számos folyóirat hirdette a szóban forgó tanokat, és a legtöbbjük vállaltan szocialista volt. A következőkben egyedül egyetlen folyóiratra és a hasábjain közreadott szerzőkre szeretnék fókuszálni, mivel ők a legkisebb mértékben sem részesülnek abban a megvetésben, ami a szocializmus és az államizmus lelkes támogatóinak kijár.

Ez a folyóirat természetesen a Nyugat, amit a bolsevik, illetve a jelenlegi kritika, gondolkodás és erkölcsi elvek nélküli irodalomszemlélet »kétségtelenül a magyar irodalom legfontosabb folyóirataként« dicsér.

A Nyugat 1919 április 1.-i számában Tóth Árpád a következő szavakkal üdvözölte a fentiekben ábrázolt totalitárius diktatúrát Az új isten című versében:

Most új isten szól néktek, emberek!

A véres földnek vére szülte Őt,
A sok kiomlott, sűrű, keserű
Vér összeállt a fájó földeken,
Testté tapadt, alakká tornyosult, 
Vérszínű, nagy mezítelen alakká, 
Ki országlépő-tágra tárja lábát
S Földet rengésre tépő hangja zeng
piros Keletről a sápadt Nyugatnak:
“Im eljöttem!
Eljött a Vörös Isten!”

És megy s dörgő léptére messze reszket 
A sárga Szajna s medréből kicsap,
Jerichós visszhangot ver vén Westminster
S az Ócián zöld üvegén vörösen
Előre rezg ezermérföldes árnya
S átfogja a Fehér Ház vak falát…

Hozsánna néked, új isten, hozsánna!

Ismerj meg minket, tieid vagyunk!
A szíved hajtó élő, drága nedv,
A diadalmas vörös lüktetés
A mi bús bérünktől is gazdagúlt
S világra ömlő harsonád sodrába
Gyötört torkunk reszkető hangverése
Szerények s mégis egyítve simul:
A kicsiny, árva magyar jaj-patak
A messze zengő, nagy moszkvai árba,
Mely most tisztára mossa a világot:

Hozsánna néked, új isten, hozsánnak!

Legyen szavad teremtés új igéje,
Formáld át sáros, bűnös, ócska bolygónk,
Mit elrontott sok régi, úri isten,
Te istenek közt új és proletár
Formáld boldoggá pörölyös kezeddel, – 
Emelj minket roppant tenyereidre
És a magad képére gyúrj át minket!

Egyetlen irodalomtanár sem fogja elmondani, hogy ez a költemény annak az ideológiának íródott, annak a „vörös istennek” az imádata, amely a világtörténelem legnagyobb mészárosa, amely a huszadik században több ártatlan emberi életet oltott ki, mint amennyit az államok az előtte lecsengett évezredek során összesen. Ugyan! Senki nem fog szembenézni azzal a ténnyel, hogy a Nagy Magyar Irodalom egy bálványa hódolatát fejezi ki egy totalitárius diktatúrának.”