Kultúra-e a folk, a népi kultúra a Fidelionak?

Kiderült, kik ők: Íme a kultúra 50 arca 2018-ban – reklámozza magát a Fidelio különkiadványa. A minőségi, igényes kulturális lap szerkesztősége néhány külsős segítségével állította össze a reprezentatívnak szánt listát. 

Mint írják: „A Fidelio szerkesztősége és egy héttagú zsűri – jelölések alapján – konszenzussal kiválasztják azt az ötven személyt, akikre „itt és most” érdemes figyelni a színház, a zenés színház, a tánc, a film,  az irodalom, a klasszikus zene, a képzőművészet, a jazz és a folkzene területén.. Akik egyáltalán hatással voltak a kulturális életünkre.”

Majd öles betűkkel: „A Kult50 nem ranglista.” 

A szerkesztőség mellett egyébként a külsős zsűritagok: Stuber Andrea, Veiszer Alinda, Winkler Nóra, László Ferenc, Fáy Miklós, Réz András, Zipernovszky Kornél.

Nos, amellett, hogy nyilván a lista vállaltan szubjektív, teljes objektivitás ilyen kérdésekben nincs, minden tisztele mellett az egyszeri táncházasban felmerül a kérdés: ha már ott szerepel a számon tartott területek közt a folk, akkor miért is maradt ki a válogatásból az a táncházmozgalom, az a népzenei közeg, ami egyedülálló a világon. De tényleg. Ez nem nagyotmondás, egyszerűen tényleg az, aki tapasztalta már, hogy reagálnak külföldiek a magyar néptáncra, aki tudja, mit tettek le az olyan magyar gyűjtők a nemzetközi folklorisztika asztalára, mint Martin György, az azt is tudja, hogy nem kell mellveregetősen magyarnak lenni arra, hogy büszkék legyünk népi kultúránkra. 

Elsősorban arra, hogy nálunk jobban megmaradt, és jobban őrizzük, mint máshol. Másodsorban arra, hogy változatosabb, nehezebb, látványosabb. Egyedülálló a folkot fenntartó intézményrendszerünk és világszínvonalú a folklorisztikánk.

A kormány egy hete tüntette ki azt a Kenneth Tsét, aki Hongkongban csinál magyar folkéletet, nagylétszámú táncegyüttesével. Tavaly készítettünk vele interjút, mostani utazása alkalmával két dvd-t és két kiadványt adott nekem oda. 

A Muzsikás fellépett a világ legrangosabb koncerttermeiben, de a tág értelemben vett folk területéről a fiatalabbak közt ott van Both Miklós gitáros-zeneszerző, vagy ott van Fitos Dezső és felesége, Kocsis Enikő, akik sorra készítik táncszínházi darabjaikat autentikus néptáncra alapozva, és akik emlékezetessé tették pár éve a washingtoni Smithsonian folkfesztivált. A Magyar Állami Népi Együttes rendszeresen turnézik az Egyesült Államokban, nemrég pedig a horvát állami népi együttessel, a LADO-val lépett fel közösen Zágrábban. De a Magyar Nemzeti Táncegyüttes sem tétlenkedik, ahogy a Duna Művészegyüttes sem.  Vagy ott van Molnár-Madarász Melinda, azaz Meyke a folkos ihletettségű, egyedi készítésű, elegáns, néha extravagáns ruhakölteményeivel. 

A néptánc, népzene nem álmodozó nacionalisták provinciális monomániája. Viszont valóban markáns hungarikum, brutális erővel. 

Komolyan nem sikerült találnia a Fidelio szerkesztőségének és zsűriének egyetlen egy folkművészt, népzenészt, néptáncost, koreográfust az egyébként sűrű és színvonalas mezőnyből, aki felfért volna az ötvenes listájukra? És ha komolyan nem sikerült, akkor ez a tág értelemben vett táncházmozgalom, a folkközeg hibája, mert belterjes, vagy a válogatóknak nem elég széles a látóköre?

Mindegy is. A folkélet virágzik, akár figyel rá a Fidelio, akár nem.