Engedjetek magatokhoz!

„Engedjetek magatokhoz!

...és igen. Megint a Nemzeti Összetartozás Napja. Szép. Nagyon. Jobban kell, mint egy falat kenyér. Jobban!
Én mondom, akit hárommilliomod-magammal kizártak Magyarországról. Igaza van Illyés Gyulának: magyar az, akinek fáj trianon. Így: kisbetűvel. Mert ez nem egy város, hanem egy tömeggyilkosság hitelesítésének a helye.

Tudjuk-é ugyanis, hogy hány javakorabeli ember akasztotta fel magát az istállójában, mikor megkapta a cédulát, hogy másnap fel lesz rakva egy vonatra örökre?! Tudjuk-é, hogy hány ember pusztult bele a fájdalomba? Tudjuk-é, hogy a mai napig megkapom én, s velem együtt milliók a Kárpát-medencében, otthon, hogy menjünk el?! Ne beszéljünk nyilvánosan magyarul?! Ja, hogy ezt rossz hallani? Tudom, tudom. Meg, hogy nincs mit ezzel már kezdeni? Hagyjuk az egészet a francba?!

Értitek-é szépséges magyarok, ott az anyaországban, akik kissé undorodva elfordítjátok épp felemelkedő, vagy már megfáradott fejeteket az egésztől, hogy mi lenne, ha holnap kapnátok egy emailt, hogy évtizedekkel kiizzadott lakásotokat – házatokat 24 órán belül hagyjátok el örökre? S menjetek idegenek közé? Ja, hogy ez ma már úgyse lehetséges? Na ezt a történelem legostobább mondatát sokan sokszor elmondták már ezelőtt. Rossz vége lett. Tudjuk-é, hogy a mai napig ezért a gaztettért senki soha nem kért tőlünk bocsánatot?! Pedig igény lenne rá... Tudjuk-é, hogy senkinek még csak lelkiismeret-furdalása sincs ott a nyugati félen? Sőt! Hogy cinkosan összekacsintanak? Hol az a bíróság, aki kimondja végre, hogy hány embert öltek meg, hány folyót, hegyet, vasutat, gyárat, falut várost loptak el?

Tudja ezeket mindenki ma Magyarországon? Vagy legalább elegen? A Nemzeti Összetartozás Napja erről szól Kedvesek! Hogy legalább akarjatok minket megérteni. Ez már nekünk elég. Mert 2018-ban ez sem kevés. S (nem) csak egy napot kérünk. Hát legalább ti értsetek ebből valamit, az Èg szerelmére! Ez a mi halk kérésünk. Csak egy nap engedjétek magatokhoz a gondolatot. Erős testvéreket szereztek vele. Mert mi erősek vagyunk. Pedig ám nem is akartunk. Fájdalomban, keserűségben és igen, könnyekben erősödtünk. Lettünk Mátyás bús hada. S hozzátok hajolnánk szeretetben. Engedjetek magatokhoz! Mert az öreg fát a kérge tartja el...

Ölellek benneteket dalomban: Szarka Tamás”