Sargentini a kapuk előtt

„Nagy tisztelője vagyok az angoloknak. Leginkább az angol igazságszolgáltatás lényegét alkotó tisztességes eljárás – a due process – elve miatt tisztelem és bámulom őket. Annak az a lényege, hogy ha valakit megvádolnak, akkor az igazság kiderítése érdekében a méltányosság nevében megadják neki a megfelelő, tisztes védekezés jogát.

Mi, magyarok már többször elmondtuk, hogy a LIBE-szakbizottság valótlanságokra alapozva készített vádiratot Magyarország ellen. Bacsó Péter A tanú című filmjét nálunk szinte mindenki ismeri, ahogy vitriolos kíméletlenséggel bírálja a sztálinista–rákosista kommunista rendszert, és legemlékezetesebb jeleneté­ben a politikusok összekevernek két papírt, így a vádirat helyett tévedésből a már jó előre megírt ítéletet olvassák fel idejekorán.

Valahogy így van ez a LIBE-bizottsággal is. Az Európai Parlament, a LIBE-bizottság egyszerre játszik vádhatóságot és bíróságot, amikor Magyarországot, a magyar kormányt, a magyar embereket vádolja, közben alig hagy teret és időt arra, hogy mi, magyarok ezekkel a méltánytalan vádakkal szemben meg is védhessük magunkat.

A módszer alig különbözik a Bacsó Péter által oly szellemesen bemutatott önkényes kommunista igazságszolgáltatástól. Miközben minden második szavukkal a jogállamiságra hivatkoznak, a tényleges cselekvéseik során valójában annak ellentétét, az önkényt gyakorolják.
A minket gyalázó szakbizottság persze nagyon túlterhelt, de ha már belekezdtek egy ország ellen egy annak jó hírét sértő tárgyalásba, akkor kötelességük a megtámadott fél számára a méltányos eljárás biztosítása, hogy az is részletesen kifejthesse a véleményét, és ne csak kurta percekre kapjanak szót a Magyarország mellett kiállók. Ez sajnos – a korábbi, az országot szintén elítélő Rui Tavares-jelentéshez hasonlóan – most sem így történt.

A szakbizottság szerdán megtartott ülésére ugyanaz a kiegyensúlyozatlanság volt jellemző, mint a korábbiakban. Összeszámoltam, hogy tizenegyen szóltak Magyarország ellen, és csak négyen kaptak szót olyanok, akik megvédték a magyar népet a durva és ellenséges támadásoktól.

Engem mindössze két percig hagytak beszélni. Ennyi időben kellett volna megcáfolnom a rengeteg, tucatnyi oldalt apró betűkkel megtöltő hazugságot. Amikor a brit levezető elnök elvette tőlem a szót, továbbra is arról beszélt, hogy az ő bizottságuk milyen méltányos, hogy ott mindenki beszélhet…”