Az élet harc – de azért több is annál (Lovas István emlékére)

Bakancs, military dzseki és az ismert felnyírt, katonás frizura – így láttam őt először élőben, jó tíz éve a belgiumi Charleroi repterén. Lovas István harcos volt – vagy legalábbis nyughatatlan alkat, aki szünet nélkül folytatta küzdelmét a rendszerváltás időszakától élete utolsó napjáig print lapok és online felületek egész során a vég nélküli magyar médiaháborúban.

Lovas Istvánra emlékezek, és próbálok nem szépelegni – hiszen ha valaki nem volt szépelgő alkat a magyar sajtóban, akkor az ő volt, és nyilván most sem kérné senkitől, hogy szépelegjen róla. 

Nem voltam sem munkatársa, sem személyes ismerőse, barátja, így nem tudok Lovasról, az EMBERről írni, írnak így róla majd mások.

Lovas közírói figurájáról írok, így ismertem, így váltottam vele néha kissé furcsa levelezéseket, így kértem fel cikket is írni még 2012-ben, a magyar jobboldalról szóló mandineres vitacikksorozatba, ahol is Szingapúr – mi más – példáját ajánlotta a hazai jobboldal számára példának.

Lovas kalandor alkat volt: fiatalabb, világ körül töltött évtizedeiről megírt és megíratlan legendák, pletykák, vádak és inszinuációk születtek – nyilván nem itt fogjuk megfejteni azok igazság- avagy hazugságtartalmát. 

Annyi bizonyos:

– és e tulajdonságaival a rendszerváltás kori hazai, nyelveket nem beszélő és provinciális firkásztömegek fölé emelkedett, különösen az ismert okokból szűkösebb körülmények között megszülető és működni próbáló akkori jobboldali sajtóban.

Azt tegyük hozzá és húzzuk alá párszor, hogy ugyan Lovas István jobboldali újságírónak volt elkönyvelve, de az elmúlt két évtizedben valami igazán különös ideológiai elegyből állt munkássága, amiben a magyar jobbos toposzok a nemzetközi új (szélső)baloldal kedvenc témáival (militáns Izrael-ellenességgel, a nyugati szövetségesi rendszerek megvetésével, harmadik világbeli balos reformerek avagy felforgatók iránti rajongással), valamint a kelet-ázsiai autoriter rendszerek méltatásával párosult.

Tekintélye és közismertsége nyomán Lovas István bizonyosan hozzájárult a magyar jobboldali mainstream eltérítéséhez/elfordulásához a nyugatos, szabadságelvű és konzervatív felfogástól a mostani új alapvetésekig.

A magyar jobboldali nyilvánosságban meghatározó tevékenységéhez párosult közismert munkamániája: alvás helyett is hajnaltól hajnalig pörgött a nemzetközi sajtón, készítve a saját felületei számára az ismert sajtószemléket, és még azon nyomban véleménycikkeket, kommentárokat is írva hozzájuk. Munkabírása és nyilvánvaló, kielégíthetetlen információfüggőségen alapuló tájékozottsága tiszteletre méltó volt az újságíró közösségen belül. 

Hmm, azt írtam, közösség? Jó, ne túlozzunk, nincs igazán közösség a magyar újságíró-társadalmon belül, és nem hogy két tábor néz itt egymással farkasszemet, de táborokon belül sincs híja az összezördüléseknek, lásd az épp az e napokban zajló, új jobbos sajtótermékek közötti pengeváltásokat. De Lovas István sem volt az a közösségi alkat:

Mi több, Lovas István munkásságának legnagyobb része nem szólt másról, mint első-, másod- és harmadrangú ellenoldali figurákkal való írásbeli és verbális hadakozásról. Mint egy a kort évtizedekkel megelőző IRL törzskommentelő: napjai nagy részét a mindenféle ellenfelével folytatott vitatkozás vagy épp a visszhang nélkül maradó, pusztába kiáltozás töltötte ki. Ő is keményen fogalmazott, ellenfelei is keményen osztották őt. És akkor még finoman fogalmaztam.

Tényleg nem akarok szépelegni, épp ezért kezdek itt most valami egészen másról tűnődni. Lovas István jelenség volt, a magyar jobboldali sajtó elmúlt harminc évének emblematikus alakja, aki legjobb éveiben egyes tevékenységeivel minőségi hozzájárulást adott a jobbos média kibontakozásához.

Nagyon régről, homályosan emlékszem egy akkor számomra meghökkentő riportjára a Magyar Nemzetben, talán egy belgiumi gasztrotémáról szólt – de javítson ki egy jobban emlékező, ha tévednék. A lényeg: nagyon jól megírt, láthatóan tájékozottságon alapuló, széles kitekintésű, olvasmányos és szórakoztató gasztroriportot olvashattam – Lovas Istvántól. Meglepődtem: ilyet is tud?

Tudhatott volna több ilyet is. Nem csak gasztrót, bármi mást. Nagyriportokat ország és világ forró helyszíneiről, emlékezetes háborús tudósításokat, emblematikus nagyinterjúkat a nagyvilág emblematikus vagy épp ismeretlen, de érdekes személyiségeivel; a széles körű tájékozottság birtokában fölényes könnyedséggel megírt esszéket, gondolatfutamokat, riportkönyveket hazánk és a világ dolgairól, és így tovább. Mint mondjuk az angolszász sajtó nagymenői egy bizonyos hírnév és tapasztalat elérése után.

Lovas István nem ilyen életművet hagy maga után. Vajon nem is igényelték ezt tőle? Vagy neki nem volt igénye erre? Ott áll most az utolsó napjaiig írt blogja, ott állnak valahol bezárt raktárakban a bezárt Magyar Nemzet és más lapok régi, megsárgult példányainak stócai,

Tegyük fel a kérdést: megérte? Az értelmes, sőt, szükséges közéleti vitákon túl megéri az életünket és munkásságunkat, fogyatkozó napjainkat és drága perceinket több évtizednyi publikus hadakozással tölteni? Mert e hadakozások legnagyobb része a halál pillanata után sivár, értelmetlen, céltalan betűtengernek tűnik, ami relevanciáját legkésőbb ekkor – de sok esetben kábé a másnapi lapszám megjelenésével jelentőségét veszti. Megérte ezzel töltenie az idejét egy tehetséges, tájékozott tollforgatónak?

Igen, az élet harc. Igen, vannak harcos alkatok. Lovas István ilyen alkat volt. Igen, talán nem is tudott volna mást nyújtani, mint a lényege. És persze kellenek is ilyesmiféle figurák a nyilvánosságban. Akár egyetértünk vele, akár nem.

De az élet nem csak harc, jóval több is annál. Ahogy a világ is jóval nagyobb és színesebb a magyar közélet árkok szabdalta, mocsaras, mélybe húzó hadszínterénél. Milyen jó lett volna, ha Lovas István újságíróként ezt is kellő hangsúllyal megírhatta volna a közönségének. 

Emlékeznek a klasszikus Monty Python-jelenetre, John Cleese görcsösen komcsizó kirohanására, aminek a végén kedélyesen sétál ki a képből az épp elkészült teához? Talán Lovas is felnevetne, ha azt mondom, Cleese figurája olyasmi, mint az ő közéleti munkássága. És csak remélni tudom, hogy voltak pillanatai, volt sok olyan pillanata, amikor kedélyesen kisétált ahhoz a bizonyos épp elkészült teához.

Az élet harc,

Ne feledjük ezt mi, firkászok sem, mielőtt rájönnénk arra, hogy néhány évtizednyi, sárgálló papírra nyomott, immár senkit nem érdeklő, sarokba dobott vitairatot hagyunk magunk után az utókorra.

Nyugodjon békében Lovas István. Békében nyugodjon.