Érezzem magamat kevésbé feministának, amiért örömmel főzök?

„Aztán a cikk elolvasása után azt érzem, hogy én biztosan nem vagyok elég vagány ahhoz, hogy ne főzzek. Hogy lazábban vegyem ezt az egész főzés-cuccot. Hagyományos anyuka (remélhetőleg valamikor majd nagymama) lennék? Igen, az vagyok bizonyos értelemben. De baj ez? Más értelemben pedig nem vagyok az. És ez is baj?

Tényleg érezzem magam kevésbé egyenjogúság-pártinak, csupán azért, mert örömmel főzök?

Nem akarom rosszul érezni magam, amiért nekem örömöt okoz a táplálás. Szendvicset gyártani és etetni. Harminchárom liter levest főzni. Túlzásba vinni. Megsértődni, ha csak ötször szednek.

Magamban beszélek, miközben pucolom azt a rohadt borsót. Kicsit halványabb zöld lett. Fakóbb. Azt mondja nekem szemrehányóan, hogy én megalkudtam, mert kiszolgálom őket. Hogy bort iszom és vizet prédikálok. Hogy nálam a konyhában csak kivételes esetben rúghat labdába más, de még akkor sem átallok beleszólni. Feminista létemre. Hülye vagy, te borsó!

Én azért főzök, mert nekem örömet okoz. Hogy látom, ahogy esznek. És szeretik. És kérnek még. Ötször. És beszélnek hozzám. Hogy »anya, ez a leves isteni«.  

Mondjuk, mosogatni is én mosogatok, pedig az nem okoz örömöt, de megteszem, mert nem csak az örömökből áll a házasság. És a férjem is megteszi, pedig ő egyenesen utál mosogatni. Mégis megteszi. Miattam. Hogy ne mindig én csináljam. Hogy kivegye a részét.

Feministának lenni pedig a tűzhely mellett is lehet.”