A férjem szándékát jól ismerem, hisz együtt lélegzünk 14 éve, jóban-rosszban. Ő minden idegszálával építeni szeretne: európai színvonalú Operaházat, Eiffel Műhelyházat, minőségi opera- és balettjátszást, magyarságtudatot, bővülő közönséget és felfelé figyelő, Istent kereső kulturális közeget – vagy »csak« épp még egy gyerekszobát a házunkba.
Fontos neki a család – a sajátja mellett másoké is –, ezért keresi az utakat már az újszülöttek otthonaiba is, ezért szólítja meg évek óta a nagycsaládosokat, ezért hívogatja csoportos előadásra a gimnazistákat, és ezért utazik a határon túl élő magyarokhoz is, társulatával együtt.
Nem kevés ősz hajszála, de nekem sem kevés gondom-bajom (ezzel most nem terhelném) fakadt már e nemes és felemelő, örömmel vállalt, ám küzdelmes feladatból. Aki felelős egy intézményért vagy egy közösségért, tudja, miről beszélek.
De hogy valaki azzal a váddal illesse, hogy meleglobbista, nos, ez kacagtató (volna), ha humoros kedvemben lennék. (Ráadásul, ki is mondja ezt? Aki Milo-fanatikusként a minap még eszményítette a homoszexuális identitású, fura politikai celebet? Nem kéne ezt gyorsan még egyszer végiggondolni?)
Persze, a munkát, az alkotást, a semmiből valamit teremtést leszólni vagy egy személyiséget rombolni mindig könnyebb, mint valamit építeni. Nem tudom, Ön hogy érzi, mivel járult hozzá a magyar ifjúság neveléséhez és felemeléséhez, valamint obszcén és nőket megalázó kijelentései kulturális hatását vajon hogyan ítéli meg? Én elég sommásan – és nem prüdériából.
Javasolnám, hogy ne romboljon, építsen inkább Ön is: házat, családot, hitet, hazát. Ha valaki le kíván tenni valamit a nemzet asztalára, nem öncélúan vagdalkozni, hanem »alkotni, teremteni kell«. Bár ez sok fárasztó aprómunkával és olykor kudarcokkal is jár, de mégiscsak ez teszi az igaz magyart.
És őszinte szívvel kívánom, hogy legyen apává: a köz- és a magánérdeket is ez szolgálná leginkább – és higgye el, ez lesz élete legférfiasabb kalandja!”