„A magyar választók ebből a szempontból – leegyszerűsítve – három nagy csoportra bonthatók. Az egyik: a nagyvárosi, »nyugatos«, liberális és felvilágosult polgárok kisebbségben lévő csoportja. Ők hozzájutnak a tényekhez, képesek azokat mérlegelni. Viszonylag magas a mobilitásuk, és könnyen mondják: »akkor hát elmegyek, szerencsét próbálok másutt«. Szavazataikat többnyire a demokratikus ellenzék pártjaira adják, s mivel egyaránt elfogadják valamennyi alapértéket – a liberalizmust, a szociáldemokráciát és a konzervativizmust –, hajlandók összefogni. Ez az, amit a demokratikus ellenzék pártjai még mindig nem ismertek fel.
A másik csoport: a kis falvakban élők. Ők kiszolgáltatottak, földjüktől, önálló munkalehetőségüktől és a valóság tényszerű ismeretétől megfosztattak. Napról napra – sőt, alapvetően hitelből – élnek. A Budapesten élők nehezen tudják elképzelni az uzsorakamatnak, a kegyként osztogatott közmunkának, a helyi kiskirályoknak, a hitelezőknek – és a drogdílereknek – való kiszolgáltatottságot. Számukra a közmunka létkérdés, nincs más választásuk, mint elfogadni ezt a helyzetet, ha túl akarnak élni. Ők már a rendszerváltást követően megtapasztalták a tanult tehetetlenség állapotát, de az elmúlt nyolc év során végleg beletörődtek abba. Jótéteménynek tekintik a választások előtti apró könyöradományokat, és belenyugodtak a választásokon leadott voksaik szigorú, láncszavazásszerű ellenőrzésébe.