A Balaton környékén sorra épülnek, emelkednek a kilátók. De szerte az országban is ugyanezt látni. Ahol van egy hegy, ott szeretnének még messzebbre látni. A Tihanyi félszigeten is fölépítettek egy kilátót, az Apáti tetőn, ahonnan egyébként is csodálatos a panoráma.
Egy kilátónak számomra jelképes értéke van. Amikor itt, ezen a vidéken őrtornyok voltak, jeleket tudtak adni egymásnak az emberek. Néhány percen belül végig tudott futni a jeladás, a hír. Legyen az jó vagy rossz. A Kilátó a következőt jelzi a számomra:
az ember szeretne felülemelkedni önmagán, és amióta világ a világ, ez így van.
Nem akar beleragadni a hétköznapi kisszerűségbe. És ha az ember tud felülemelkedni, akkor azt veszi észre, hogy ami lent zajlik, sokszor egymás gyilkolása, nyugtalanág, békétlenség, az felülről nézve egészen rendezett, nyugodt – egészen más, mint ott lent. De hogy erre rájöjjünk, föl kell menni, fölül kell emelkedni. Nem lenézni azt, ami ott lenn van, hanem a szó igazi értelmében letekinteni. Fölülről. Mert föntről minden egészen más.
Erre az egészen másra figyelmeztet bennünket minden kilátó. Arra, hogy jobban figyeljünk egymásra. Arra,, hogy föl kell menni, fölül kell emelkedni a hétköznapi kisszerűségek fölé. Bárcsak minél többen meg tudnák ezt tenni. Bárcsak minél többen képesek lennének erőt venni önmagukon, és mintegy odalenn hagyva a hétköznapi kisszerűségeket, észre tudjuk venni az összefüggéseket.