Diego Maradona, a foci utolsó rocksztárja

„Diego Maradona pontosan attól tudott a nép gyermekévé válni, mert arra használta a tehetségéből fakadó előnyöket, amire Argentínától Kínán át Magyarországig minden egyszerű ember vágyik: beleszart a világba.

Maradona, ha akar, Fidel Castro vendégeként éldegél Kubában; ha úgy tartja kedve, napokon keresztül a világát sem tudja; ha úgy tartja kedve, rágyújt a nemdohányzó stadionban, miközben senki nem meri megmondani, hogy hagyja abba, mert ő megteheti.

Aki őszintén meg tud azon rökönyödni, hogy valaki nem teljesen szalonképes állapotban mutogat az ellenfél szurkolóinak egy győztes meccs után, az valószínűleg nem is sejti, hogy a stadionban még sokan mások minimum tökrészegek voltak, miközben mutogattak az ellenfél szurkolóinak. Ők az egyszerű szurkolók, akiket annyi különböztet meg Diego Maradonától, hogy utóbbi valamivel jobban tudott focizni, ezért ő a VIP-ba került.

Az a helyzet, hogy pontosan ezért szeretik az emberek, és ne finomkodjunk: hasonló okok miatt imádjuk mi is Puskás Ferencet, aki még pocakosan is hülyét tudott csinálni bárkiből a pályán, két meccs között pedig leginkább fröccsöt szeretett fogyasztani. Így lett ő nemcsak focista, hanem egy közülünk, és így teljesíti be Diego Maradona a csóró munkás vagy az unatkozó irodista álmát: az embert, aki már bármit megtehet.”