Mi is az új Ukrajna?

Az elmúlt napok eseményei mintha komolyan megingatták volna a nyugati világ véleményformálóit abban a hitükben, hogy Ukrajna jó irányban halad.

Az ukrán titkosszolgálat, az SZBU akciója, Arkagyij Babcsenko fake meggyilkolása jelentős hullámokat keltett. Lehet különféleképpen magyarázni az eseményeket, még az is elképzelhető, hogy Kijevnek nagyobb igazsága van, mint hisszük, de

Voltak jelek korábban is, az első rendkívül kritikus, üzenet-értékű cikkek már ősszel/télen megjelentek olyan nagy nyugati lapokban, mint az Economist. Ezek a cikkek elképesztő mértékű korrupcióról, a Nyugat tanácsainak (parancsainak, szó szerint!) elszabotálásáról, magánhadseregekről, egy mind kevésbé működő ukrán államról szóltak.

Mi is az új Ukrajna, de tényleg? Rendkívül nehéz körülmények között, de azért nyugatosodó demokrácia, esetleg tolvaj-oligarchia új köntösben, vagy egy ukránosító, mélyen nacionalista állam, ami a kisebbségek felszámolására és egy egyszínű ukrán nemzetállam megteremtésére tör? Az első teória nyugaton domináns, a harmadik Oroszországban, a második pedig különböző arányban, de minden értelmezésben jelen van.

Polgárháborús potenciál

Az biztos, hogy Ukrajna hihetetlenül bonyolult hely. Harkov és Lviv egészen más világ. A kelet és a dél majdnem üres volt a török háborúk után, ezért a kötődés a szovjet/orosz birodalmi tudathoz, míg nyugaton mély ukrán történelmi gyökerek vannak. Törésvonalak tucatjai járják át az országot, nemzeti, vallási, hadúri stb. alapon. Az egyik legnagyobb és legveszélyesebb konfliktus egyébként az ortodox egyházon belül van, a kijevi és a moszkvai patriarchátus hívei között. A feszültségek akkorák, hogy akár egy véletlen esemény is olyan erőszakot hozhat, hogy Oroszország segítő keze nélkül is kész a polgárháború.

Nehéz tehát rövid választ adni, mi is az új Ukrajna, mégis azt lehet mondani, hogy mind a három értelmezésben van igazság. Önmagában ugyanakkor egyik sem áll meg, és az igazság-arányuk is változik az idővel. A tendencia viszont sajnos negatív.

Az új ukrán állam fogantatása nem volt szeplőtelen. Amennyire nem igaz az az orosz propaganda, hogy a Majdan pusztán egy, az USA által támogatott, teljesen mesterséges, fasiszta mozgalom volt, annyira nem igaz, amit Nyugaton szokás gondolni: hogy egy színtiszta demokratikus forradalom történt.

Miről szólt a Majdan?

A Majdan szólt a végtelen elégedetlenségről egy olyan elittel szemben, ami világszinten is rekorder módon lopott szét egy egyébként rendkívül jó adottságú, természeti kincsekben gazdag európai államot. Janukovics elnök és köre még a korábbi, nagyon magasra tett mércét is felülmúlta. Szólt arról, hogy az ukrán nép, identitástól és anyanyelvtől függetlenül vágyott a normális életre, és többen látták ennek biztosítékát az Európai Unióban, mint Oroszországban. A vágyak világában teljes joggal, mert Európa jobb hely, mint Oroszország, a valóságban viszont mélységesen naivan, mert az EU-csatlakozás még orosz semlegesség mellett sem lett volna opció belátható időn belül.

a mélységes, racionálisan nézve egyébként bizonyos mértékig érthető oroszgyűlöletről is. Ez azonban nagyon durva szélsőségekben jelent meg. Az orosz propagandistáknak nem kellett sokat hozzátenni a fekete egyenruhákhoz, a fasisztoid jelképekhez, és az erőszakhoz, aminek elfajulásában bizony volt szerepe a tüntetők kemény magjának. Lehet, hogy nagyon nagy szerepe. Kijev tele van összeesküvés-elméletekkel, és kifejezetten ukrán érzelmű forrásaim is mondják, nagyon „furcsa” események történtek a Majdanon.

Elsöpörtek és listára tettek mindent, ami orosz

Az biztos, hogy a kezdetben inkább „nyugatos” mozgalom fő hajtóerejét tekintve nacionalista forradalom lett, jelképeiben, jelszavaiban, karakterében. És az egész felépítmény mögött végig ott álltak az oligarchák. Azok, akiknek Janukovics elnöktől, az általa elkezdett nagy lenyúlástól volt bőven félnivalójuk. Finanszírozták a konyhákat, adták a 24/7-ben tudósító sajtót, a rengeteg zászlót, és még ki tudja, mi mást. A felszínen látszó nagy nyugatos fordulat mögött tehát megtörtént az oligarcha-elitváltás, és a nyugat-ukrán nacionalizmus hatalomba emelkedése. Ez önmagában elég lett volna egyébként a végletesen megosztott ország kettéroppanásához, mert Donyeck urai és úgy általában az orosz/szovjet világhoz kötődő népesség Moszkva propagandája nélkül is nagyon rosszul élte meg az eseményeket. Ahogy egy dnyeprói ismerősöm fogalmazott: elsöpörték őket, listára tettek mindent, ami orosz. De az ő identitásának kétharmada orosz, a kultúra, a nyelv. És vannak hozzá hasonlóan pár millióan még a Krím és Donyeck nélküli országban is.

Ez a mai Ukrajna. Kényes pozícióban, de a hatalomban legfelül Porosenkó elnök és köre, akik bizony oligarchák. Európaiabb arcúak, de nem tettek le az állam forrásainak megcsapolásáról. Nyugati diplomatakörökben van egy vicc a Kijevnek adott segélyekről. A lényege annyi, hogy

Szintén a hatalomban a kőkemény ukrán nacionalisták, mint Andrej Parubij, a parlamenti elnök. Ő korábban, egyebek mellett, szélsőjobboldali rohamcsapatot vezetett, 2014-ben pedig ő volt a Majdan katonai parancsnoka. Arszen Avakovval, a belügyminiszterrel együtt a jelenlegi ukrán vezetés „legérdekesebb” figurája. Látni kell, hogy Ukrajna azért lép fel a kisebbségei ellen, mert nekik is kell kapni valamit, és az ő programjuk a durva ukránosítás.

Bűnözők és hősök

A képet olyan, az állam által elfogadott, elméletileg a Nemzeti Gárda részét képező magánhadseregek színesítik, mint (többek között) az AZOV (akiknek a Máglyatűzben is fontos szerep jut), a Dnyepro és a Donbasz. Ezek az alakulatok egyszerre Ukrajna védelmezői keleten, magánérdekek védelmezői bárhol, bűnözők és hősök, a legtöbb esetben pedig hithű nacionalisták.

És persze

Nekik van a legkisebb befolyásuk az eseményekre. Évről évre egyre kevesebben vannak komoly kormányzati pozícióban.

Alattuk él negyvenmillió ukrán egyre nyomorultabban, és bár az orosz uralom alá került Krímben sem jó az élet, nem is beszélve Donyeckről vagy Luhanszkról, nem biztos, hogy az ottaniak jártak rosszabbul, már ha pusztán az életszínvonalat nézzük.

Európa és Amerika nem tud segíteni

Ma, 2018-ban Ukrajnában Borsa Kopasz és Csák Máté világa van, ami egy fokkal jobb azért Kán Lászlóénál, de nem rendszerszintűen, hanem személyes kvalitások okán. Mindez leöntve egy nagy adag és agresszív kék-sárgával, ami viszont rosszabb a korábbiaknál. A krém a minden alap nélküli remény, hogy Európa és Amerika tud segíteni. Nem tud, mert hiába gyengébb globálisan Oroszország, ha lokálisan jóval erősebb, és inkább látja Ukrajnát romokban, mint a Nyugat perspektivikus részeként.

Kérdés, hogy az SZBU, a magánhadseregek, az ukrán nacionalizmus ereje meddig tartja egyben a dolgokat, és mikor jön az új Majdan. Mit tesz Oroszország, ha vége a foci VB-nek, és közben nincs megállapodás Moszkva és Washington között? Vagy mikor történik egy kiszámítatlan, véletlen esemény, ami eldönti a dominókat.

***

A szerző, David Autere Máglyatűz – a háború peremén című könyvéről itt olvashatnak.