Trianon

„Trianon 98. évfordulója alkalmából jelent meg egy érdekes cikk a Mandineren.

Bár a szerzővel ellentétben nem vagy tradicionalista legitimista, sokban egyetértek vele. (Tradicionalista vagyok, de nem legitimista, hanem populista.)

Alapvetően a kétféle nemzetkoncepció különbözősége a kulcs: a nyugati (kb. francia) és a keleti (kb. német). A nyugatiban a nemzet a liberális állam mesterséges, jogi, politikai intézménye, a keletiben meg szerves fejlemény, melynek alapja egy már kulturálisan homogén közösség. Másképpen: az egyik politikai közösség, a másik etnikai közösség.

Azt hiszem, nyilvánvaló, hogy a nyugati modell abszurd. Ez éppen az jelzi, hogy még a ténylegesen mesterségesen kialakított politikai nemzetek is etnizálódnak. Erre a legjobb példa az amerikai kontinens államai, ahol bevándorlók hoztak létre új államokat, különösebb saját kulturális identitás nélkül. Látható: a gyakorlatilag azonos háttérű latin-amerikai államok önálló identitást alakítottak ki, ma már etnikai közösségek lettek belőlük. Az USA szintén jó példa: amint kialakult már az amerikai identitás, az újabb bevándorlók immár idegennek számítanak, pedig ennek nem így kellene lennie, ha tényleg ez csak egy tisztán politikai nemzet lenne.

A magyar helyzet abszurditása az volt, hogy a magyar elit, már Kossuthtal az élen egyszerre akart magyar etnikai nemzetet és magyar politikai nemzetet. Erre természetesen semmi reális esély nem létezett.

Hiszen mik a lehetőségek? Kettő van.

Az egyik a német modellt alapul véve a magyar államot etnikailag is magyarrá tenni. Azaz Magyarország nem magyar lakosságát elmagyarosítani. Csakhát ehhez nem volt meg a megfelelő erő.

A másik a francia modell, azaz létrehozni egy legalábbis látszólag nem etnikai alapú nemzetfogalmat. Csakhát ez esetben meg felmerült a kérdést: miért akarnak a magyarok egy új, saját nemzetfogalmat, miért nem akarnak inkább maguk is beletagozódni egy nagyobb, osztrák nemzetfogalomba. Azaz kilógott a lóláb.

Nem volt lehetőség a kérdést megoldani, ezt alá kell húzni. Azt hiszem, Tisza Kálmán ismerte fel a legjobban a helyzetet a magyar elitből: a nemzetiségekkel való kiegyezés nem hozna semmit pozitívet, negatív hatása viszont lehet, míg a nem-kiegyezés pont ugyanezt eredményezi, így a legracionálisabb döntés a nem-kiegyezés. Az idő őt igazolta.”