Aki számára még nem lenne világos, hogy miről szól az e-sport, azoknak eláruljuk: pénzről. Nem is kevés pénzről, de hogy ennek mi a társadalmi ára, arról nem esik szó. A pénz jóval hangosabban beszél.
A gamer gépek eladása például az egyik üzlet, ami hajtja ezt a piacot. A dübörgő marketing gépezet errefelé vezet az orrodnál fogva: legyen egy okostelefonod magaddal vinni, egy táblagéped olvasni, egy notebookod dolgozni és egy különlegesen felszerelt (értsd: drága) gamer géped játszani.
Kiderült, hogy ameddig a tömegek a tolakodó reklámok elkerülésén, tiltásán, blokkolásán fáradoznak, addig a marketing szakma ujjong: az online számítógépes játékosok óriási új reklámfelületet jelentenek. Hatalmas bevételt termel számukra, hogy az egyébként elérhetetlen gyerekek és férfiak tömegei fogyasztanak reklámokat játék közben.
És igen, már bajnokságok is vannak, sztárcsapatok, támogatók, megarendezvények, televíziós közvetítések. Néhány fellogózott székében ülő gamer kivetített játékát nemcsak online, tévében, hanem sportcsarnokokban is követik nézők százezrei, ami újabb és újabb üzleti felületet jelent.
Hatalmas felhajtással építik az új őrületet, a jól bevált módszer szerint azt az érzetet keltve, hogy aki kimarad, az lemarad. Miről is? Valamilyen jövőt építő érték megszerzéséről? A személyiségfejlesztés legújabb technológiájáról (már eleve gyanúsan hangzik, de ezt az érvet mondják...)? A jövő emberét fejlesztő lehetőségről maradnánk le? Nem. Csakis az üzletről marad le az, aki nem vág bele nyomban. Ennyi a válasz. Aki igyekszik, azért igyekszik, hogy irdatlan pénzt keressen, mindegy milyen áron, milyen társadalmi és személyes áldozat mellett. Akár százezrek jövőjét is feláldozva.
Érdemes végigolvasni az e-sport mellett érvelő cikkeket, véleményeket. Mind egyetlen eredőre vezethetők vissza: a pénzre. Szorosan ide tartozik, hogy felröppent a hír: olimpiai szám lesz az e-sport. Nem azért, mert megérett rá sportként, dehogy azért. Csakis azért mert megérett rá üzletként, és már az olimpiai eszme is áldozatul esett a vak pénzhajhászásnak. A kevésbé szponzorálható, nagy önköltségű valódi sportok helyére a pénztermelő látványvilágot emelik be. Az e-sport olimpiai sportággá tétele mellett kardoskodók azzal érvelnek, hogy több valódi sportág népszerűsége a nyomába sem érhet az e-sporténak. Ez igaz. De például az online pornó nézettsége magasabb az összes sportág együttes nézettségénél, mégsem hiszem, hogy olimpiai sportággá kellene tenni mondjuk az akrobatikus pornót. (Bár ezt hittem az e-sportról is.)
Akik viszont csak a pénzt látják, azoknak mindegy, hogy ezzel a gyakorlattal társadalmi méretű erkölcsi romlást okoznak. Jól mutatja a hanyatlást a »krém« hozzáállása is: amikor egy e-sportról szóló kerekasztal beszélgetés során egy igazi olimpiai bajnokot szembesítettem ezzel, akkor ő csak lazán vállat vont és azt mondta: »És akkor? Az olimpia ilyen lett, csak a pénzről szól, na és? Erre megy a világ, ilyen trend az e-sport is. Mások is ezt csinálják, ezt kell tennünk nekünk is. Ha valamit nem tudsz megváltoztatni, állj az élére!«
Az én fülemben ez másképp hangzik: ha valamit nem tudsz megváltoztatni, legalább keress belőle egy zsák pénzt, a többivel ne törődj, mások is ezt csinálják! Nem számít, hogy idén előálltak a világ legnagyobb fejlesztő cégeinek a vezetői és bevallották, hogy a közösségi média, az online játékok és a szerencsejáték területén levő fejlesztéseket szándékosan és tervezetten úgy valósítják meg, hogy függőséget okozzanak. Nem számít, hogy már tudományos kutatások sokasága mutatja ki, hogy az online függőség ugyanolyan idegrendszeri és hormonális folyamatokat indít be, mint a heroinfüggőség. Átsiklunk afölött, hogy 2017-ben a WHO felvette a videójáték-függőséget a Betegségek Nemzetközi Osztályozásának listájára. Nem veszünk tudomást arról, hogy már Kelet-Európa országaiban is komoly igény működtet online elvonó, rehabilitációs központokat. Hogy a tinédzserek öngyilkossági, depressziós, gyógyszeres kezelési aránya nagyságrendekkel nőtt az elmúlt években. Hogy Dél-Koreában, ahol komoly tapasztalatot halmoztak fel a játékfüggőség kapcsán, ahol a »gamer életmód« legelőször kezdett terjedni, nemhogy megtalálták volna a módját az önkontroll alapú játékidő szabályozásnak, hanem a függők tömegeit törvénnyel kell távol tartani a játéktól éjfél és reggel hat óra között (ez a híres Hamupipőke törvény – Cinderella law), hogy legyen, aki reggel iskolába és munkába megy. Még egyszer: a függőségre építő játékipar nem hagy lehetőséget az önkontroll alapú időbeosztásra. A játékra vetemedők nagy többségét bedarálja – tisztelet a kivételnek. Különösen a gyerekek esetében nehéz azt követelni, hogy önkontrollból álljanak ellent milliárdokból függőségre programozó eszközöknek.
De mindez már nem érdekes. Hiszen ez már nem egy játék, ami végveszélyt jelent. Ez sport!