A liberalizmus félelme

Adrian Vermeule amerikai jogászprofesszor (Harvard Law School) előadása Ryszard Legutko lengyel filozófus és a Jog és Igazságosság európai parlamenti képviselőjének könyve, a The Demon In Democracy bemutatóján.

***

Szeretnék köszönetet mondani Maciej Golubiewski főkonzulnak, mert megszervezte ezt az eseményt. Mindig nagy öröm számomra, ha lehetőség adódik arra, hogy Ryszard Legutko professzor előtt tisztelegjek, akinek könyve (The Demon in Democracy) sokunknak segített felébredni a modernista álomból. 

A panel címében ez a kérdés szerepel: „Demokratikus reformerek vagy visszaeső illiberálisok?”. A válaszom az, hogy mindkettő. Engedjék meg, hogy egy fejtörővel kezdjem. Számos olyan tagját ismerem az amerikai és a brit tudományos elitnek, újságíróknak és mindenféle értelmiségieknek, akik egész karrierjüket abban az állapotban töltötték, amit csak a professzionális hisztéria kifejezéssel írhatjuk le, különösen Lengyelország, Magyarország és a Brexit tekintetében.

Bár a lengyel választás tisztességes és szabad, mégis veszélyt jelent a demokráciára. Bár a jogalkotás menete az alkotmányos eljárásnak megfelelően zajlik – mint például a lengyel parlament által hozott törvény a bíróságokról –, mégis veszélyt jelent a „jogállamra”, és így tovább. De vajon mi az eredete ennek a különös reakciónak? 

Sokan megfigyelték, hogy Lengyelország és Magyarország a demokrácia illiberális verzióival kísérletezik. Az eszmecsere végett tegyük fel, hogy ez igaz, ugyanakkor ezzel még mindig nem magyaráztuk meg a hisztériát, sőt inkább fokoztuk a fejtörő súlyát. Mégis miért kellene, hogy inkább Lengyelország képezze a hisztéria tárgyát, nem pedig, mondjuk Szaúd-Arábia vagy Kína? Hiszen a szavak elsődleges értelmében ezen rezsimek egyike sem demokratikus és nem is liberális. Miért lenne jobban kifogásolható egy demokratikus, de nem liberális rezsim egy olyannál, ami nem demokratikus és nem liberális? 

Úgy gondolom, hogy a fejtörő kulcsa a liberalizmus régóta meglévő aggodalmában áll, a demokráciával kapcsolatos, nehézségekkel teli viszonyára vezethető vissza, ami valóban egy igen káros kapcsolat. Ehhez most Carl Schmitt (A parlamentáris demokrácia válsága) című könyvének bevezetőjét szeretném felidézni, amiben Schmitt kifejti ezt a polemikus és politikai problémát, amivel a liberalizmusnak már a diadala óta – az 1789 és 1918 közötti hosszú évszázad – szembe kellett néznie. 

A XIX. századi politika parlamentáris „monarchomarch” ideológiájaként – a monarchiával szembeni politikai ellenállás – a liberalizmus szövetségre lépett a demokráciával, és azonnali előnyért segített megszilárdítani azt a mindent átható, és látszólag ellenállhatatlan fogalmat, miszerint a politikai legitimáció alapvető kritériuma a demokratikus legitimáció.

Ez ma már annyira bevett dolog, hogy ennek minden rezsim hódol, legfeljebb nem őszinte tiszteletadással. Amikor ez a liberál-demokratikus szövetség váratlanul mindenhol hatalomra jutott, a XIX. század második felétől kezdve, a közös ellenség – monarchia – hiányában a szövetség rögtön töredezni kezdett.

1861-ben John Stuart Mill már tartott attól a lehetőségtől, hogy a demokratikus többség korlátozza a képzett elitek által gyakorolt, individualista tervek megvalósítását. Ezért az elitnek több szavazatot kell adni egy reprezentatív rendszerben, más privilégiumokkal és intézményi fékekkel a többség felett.

Azóta

Szüksége van a demokráciára, mert kell neki a legitimáció, amit a demokrácia ad. Ugyanakkor féli a demokráciát, mert függ tőle, hiszen a demokrácia végül visszavonhatatlanul védtelen a nem liberális közvélemény tartós kurzusával szemben. 

Ebben a környezetben a liberális értelmiségiek megoldása mindig az, hogy megpróbálják idealizálni és újrafogalmazni a demokráciát, ezért számukra a puszta többségi elv sosem számít igazán demokratikusnak. Természetesen a többségi nézetek számítanak néhány területen, de csak annyira, hogy a szűken meghatározott korlátok között és az eszményített eljárások alatt bármilyen liberalizmust fenyegető eredményt el tudjanak utasítani, mondván: ez nem a valódi demokrácia. Ezt gyakran az alkotmánybíróság teszi, ami a demokrácia állítólagos magasabb szintjének nevében beszél. Így a demokráciát lecsökkentik az egyéni és titkos szavazás körkörös ceremóniájává,

Amennyire csak lehet – ahogy Schmitt kifejezte –, a liberalizmus megpróbál az „emberiség demokráciájához” folyamodni, ami eltörli a nemzeteket, a független kultúrákat és a köztes társaságokat, amelyeknek az emberi élet annyi nemes értékét köszönhetjük. Ebben az értelemben a liberalizmus belülről próbálja meg kivájni a demokráciát, mégis igyekszik megtartani külső formáját egy olyan viseleként, ami legitimálja. Mint a szamár, aki oroszlánbőrbe öltözött a mesében. 

Ezek után elérkeztünk abba a helyzetbe, hogy megfejtsük a feladványt. Meg tudjuk magyarázni, hogy azok a demokráciák, amelyek fütyülnek a liberális áhítatra, miért jelentenek nagyobb veszélyt a liberalizmusra, mint azok a közösségek, amelyek nem demokratikusak és nem liberálisok.

Az a demokratikus közösség, amely elutasítja a liberalizmust, két területen okoz fájdalmat neki. Először is, a hitehagyót mindig jobban megvetik, mint a pogányt. Még akkor is, ha a demokratikus, de nem liberális közösség egy darabig a liberális birodalommal jó viszonyt ápoló közösségnek tűnt, most ellene fordult, ami fenyegető hanyatlást jelent. Figyelembe véve a történelmi és bennfoglalt eszkatológiáját,

Egy példát hozva, Nigel Farage azt mondta az Európai Unióról, hogy a liberalizmus párhuzamba vonható a Brezsnyev-doktrínával, miszerint egyetlen ország sem hagyhatja el a Varsói Szerződést. 

Ez persze egy feltételes ügy, mivel függ a status qou ante természetétől. A második és inkább szisztematikusan fenyegető dolog a demokratikus, de nem liberális rezsimmel kapcsolatban az, hogy lerántja a leplet a liberális terv elitista karakteréről. A liberalizmus sok tekintetben egy cég, amit a cégvezetés szolgálata érdekében hoztak létre, és ami az egyik oldalon úgy termeli a profitot, hogy egyre inkább eltávolodik a szokásjogi, morális és gazdasági korlátoktól. A másik oldalon pedig hárítja – gazdaságilag és személyesen – a kockázatokat és a veszteségeket. A liberalizmus ügynökei tisztában vannak vele és félnek attól, hogy a démosz el fogja utasítani a kreativitásuk és önmegvalósításuk egyre inkább kielégítő formáit.

ha a liberális elit eltakarítja az emberek szokásjogi szabályait és szertartásait, hogy helyet adjon a liberalizmus nyugtalan és mindig változó szertartásának. 

Judith Shklarnak igaza volt abban, hogy hangsúlyozta a „liberalizmus félelmét”, de szerintem egy másik vonalon és más okok miatt, mint amit ő kínál. A félelem a liberalizmus alapjánál van, ami annyit tesz, hogy egyedül marad, mégpedig láthatóan egyedül, a gazdatest által elüldözve, aki táplálta és jó ideje védelmezte.

***

Filemon Norbert fordítása