„Nekem, pajtás, úgyis mindegy,
Farkas esz meg, ördög esz meg,
De megesznek bennünket.”
(Ady Endre: Kurucok így beszélnek)
Trombitás Kristóf kiváló cikkével járult hozzá a kuruc-labanc ellentétpár értelmezéséről szóló disputához. Korábban magam vetettem fel, hogy a 300 éves kuruc-labanc ellentétpár – sajnálatos módon – kilépett a konkrét történelmi kontextusból, és a 20. században is meghatározta az egyes politikai erők ön- és ellenségképét, leegyszerűsített mítoszokat gerjesztve. Máthé Áron válaszcikkében vitába szállt néhány állításommal (a Rákóczi-szabadságharc a spanyol örökösödési háború mellékhadszíntere volt bizonyos értelemben, a kuruc hadsereg soknemzetiségű jellegének kidomborítása, a kuruc atrocitások elismerése), és erre egy másik cikkben válaszoltam.
Trombitás cikkének legfontosabb tézise, hogy „mindent behálóz történelemszemléletünk kurucos-protestáns ihletettsége”, és óhatatlanul is sokszor ebbe az értelmezési keretbe próbálunk begyömöszölni olyan problémákat, dilemmákat, amelyek sehogyan sem férnek össze a „jó” kurucok és „rossz” labancok felfogásával. Trombitás részletesen bemutatja, hogy az oszmán uralom mindvégig pusztítóbb hatással járt a magyarságra nézve, mint a Habsburgok uralma, és Thököly meg Rákóczi mozgalmai – akár akarták, akár nem, akár tisztában voltak vele, akár nem – idegen (francia és oszmán) hatalmi érdekek szövevényébe kerültek, és csak súlyosbították katonailag, gazdaságilag és demográfiailag az ország helyzetét.
Mindössze két apróságot tennék hozzá a vitához:
legkevésbé szándékoztam a kuruckultuszból átesni a labanckultusz terepére.
Egy reális önismeretre és a magyar történelmi események tágabb, nemzetközi politikai, katonai és gazdasági perspektívába helyezésére van szükség. Nem örültem annak, hogy néhány kommentben azt olvastam: Thököly Imre szobrát el kellene távolítani a Millenniumi emlékműről. Nem szívem csücske Thököly (aki valahol szintén áldozat, leginkább saját politikája áldozata), de magam sem a konkrét ügyben, sem – ami sokkal fontosabb – elvi okból nem támogatom a szobordöngetést. Hagyjuk ezt!
Éppen elég, hogy némely szomszédos ország elitje 1918-ban magyar történelmi emlékezethez kapcsolódó szobrokat döntött le, és 1918-ban meg 1945-ben is szobrokat döntöttek le a Millenniumi emlékmű talapzatáról! Nem szobrok ledöntésére, hanem szobrok állítására van szükség. Ha annyit elérnénk ezzel a vitával, hogy kicsit többet beszéljünk Pálffy János grófról, a „labanc” magyar hazafiról (aki talán inkább volt hazafi, mint császárpárti katona), már előbbre tartanánk, és hozzájárulnánk a kuruc-labanc ellentétnek a meghaladásához. Azt nem gondolom, hogy reális lenne, ha Pálffy szobrát Rákóczi mellé állítanánk a Millenniumi emlékművön (ahogyan az angol Wolfe tábornok és a francia Montcalm márki szobra áll egymás mellett a québeci parlament homlokzatán, egyforma méretben). De talán nem szobrokkal, hanem más, a 21. századba jobban illeszkedő módon lehetőség van a szimbolikus megbékélésre és a vita meghaladására.