törekedni kell arra, hogy ne csupán a kuruc felfogás szemüvegén nézzük a történelmet.
Minden kultuszra ráfér időnként a nagytakarítás, különben a politikai kalandorok és karrieristák gátlástalanul garázdálkodhatnak benne. Különösen így van ez a kuruckultusszal, amelybe nagyon sok hordalék vegyült egybe az idők során. Ennek koronája, hogy egy szélsőjobboldali portál több mint egy évtizede Kuruc.info néven működhet, és nem tudok róla, hogy a névválasztás ellen a Rákóczi-szabadságharccal, kuruc korral foglalkozó történészek tiltakoztak volna. Ráadásul sokan ennek a talmi hazaffyaskodásnak a hatására kezdték a nemzetközi térbe való besimultságot valami absztrakt labancsággal azonosítani, és a baloldali nyilvánosságban olykor kuruckodásnak neveztek mindent, ami a nemzetállam védelmével kapcsolatos.
Így keveredett a 21. századi magyar nyilvánosságban a szezon a fazonnal, miután a magyar értelmiség nem tisztázta érthetően, megnyugtatóan és populáris formában a kuruc és labanc fogalmak mibenlétét.
Miközben a politikában érdemes tiszta vizet önteni végre a pohárba, és szakítani a „jó” kuruc-„gonosz” labanc képével, nyilván más megítélés alá esnek azok az irodalmi, művészeti alkotások, amelyek egy másik korszak történelemfelfogásának jegyében ábrázolták egyoldalúan feketén a labancokat.
Trombitás említi A koppányi aga testamentumát, mint amely populárisan adja vissza a „két pogány közt” érzületét (sőt, a vallon zsoldosok becsületben elmaradnak a török szereplők mellett, így Fekete István regényében a törökök lesznek a relatíve pozitívabb ellenségek). Én imádom A Tenkes kapitányát, szeretem az ilyesfajta pikareszk történeteket, mint az Árpád, a cigány című 1973-74-es német sorozat a kuruc időkről, de tudomásul kell venni: