Kis államcsínyhatározó

„Ott, ahol a kormány gyenge, a hadsereg kormányoz.” (Napóleon)

A hadsereg és az államhatalom közötti legközvetlenebb összefüggés az államcsíny. A rendkívüli állapot elrendelése, a polgári hatalomgyakorlásnak a fegyverek erejével való helyettesítése és a kivételes intézkedések meghozatala félreismerhetetlenné teszi a fegyveres hatalomátvételt, illetve hatalomváltást. A puccs minden esetben alkotmányon kívüli, a törvényes formák mellőzésével, választói felhatalmazás nélkül végrehajtott hatalomváltás, amelyet igen gyakran katonai erővel visznek végbe.

vagy a fennálló hatalmon belül történik lázadás (palotaforradalom), vagy egy külső erő dönti meg a hatalmat, esetleg az országon kívüli erő megbízásából, annak támogatásával. A hadsereg zendülésének tipikus képviselői a közép-amerikai „barakklázadások” (pronunciamento), amelyek nem katonai hatalomátvételt jelentenek (melynek eredménye a katonai kormányzás, vagyis a junta), hanem azt, hogy a hadsereg az egyik kormány helyett egy másikat állít fel.

Marx híres művében (Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája. 1852) ezzel vezeti be az 1848-as párizsi forradalmat követő belpolitikai válság végére pontot tevő, 1852. december másodikai államcsíny történetét: „Egy nemzetnek és egy nőnek nem bocsátják meg azt az óvatlan órát, amelyben az első jöttment kalandor erőszakot követhet el rajta. […] meg kell magyarázni, hogyan lephet meg s hogyan vethet ellenállás nélkül fogságba három iparlovag egy 36 milliós nemzetet.” A könyv elhíresült fordulatával élve kijelenti, hogy a nagy történelmi fordulatok kétszer kerülnek színre: először mint tragédia, másodszor mint bohózat, Napóleon unokaöccsének hatalomátvételét ennek megfelelően a „császári restauráció paródiájának” nevezi. Minden nagyzása és kisszerűsége ellenére azonban az 1852-es fordulat mégiscsak sikeres volt: „a kis Napóleon” ugyanis egyszerre döntötte meg a polgári republikánusok uralmát és az ellenzéküknek számító (orleans-i) alkotmányos monarchisták pártját, előzte meg a szocialista proletariátus felkelését és szorította háttérbe a Bourbon-legitimistákat. (A poroszoktól elszenvedett 1870-es sedani vereség aztán őt is letaszította trónjáról.) A katonai segítséggel végrehajtott államcsínyek konvencionális forgatókönyve ezt követően százötven éven keresztül alig változott: ostromállapot kihirdetése, a parlament föloszlatása, a kormány működésképtelennek nyilvánítása, ellenzékiek letartóztatása, a főváros fontosabb csomópontjainak megszállása – mind-mind a fegyveres szervezetek (hadsereg, rendőrség, hűséges pretoriánus gárda, pártmilícia) segítségével.

A fasizmustól az angolszász kollaboráción át a maoizmusig széles politikai spektrumot bejáró Curzio Malaparte puccskézikönyve (Technique du coup d’État. 1931) – amelyért öt évet raboskodott Olaszországban – az I. világháború utáni puccsok közül többek között Lenin 1917-es államcsínyét, az 1922-es Marcia su Romát, Primo de Rivera 1923-as spanyolországi és Piłsudski marsall 1926-os lengyelországi hatalomátvételét írta le. „Nem csak a felkelésnek létezik modern taktikája, hanem az államcsínyeknek is” – összegzett. Edward Luttwak hadtörténész összefoglaló művében (Coup d’etat: A Practical Handbook. 1968) három feltételt szabott a sikeres államcsínyeknek: 1) gazdaságilag elmaradott, szűk elitréteg által vezetett országban kell bekövetkezniük, 2) amely független más országok hatalmi érdekeitől, és 3) hatalmi intézményei központi ellenőrzés alatt állnak, így átvételük hamar végbe mehet. Ezzel egy időben jelent meg Samuel P. Huntington könyve (Political Order in Changing Societies. 1968), amely háromféle puccsot különített el: a hatalom gyors megragadását egy forradalmi (nem feltétlenül civil) csoport által, a „gárdista puccsot”, amelynek során a fennálló hatalom egyik csoportja eltávolítja a másikat, és a preventív puccsot, amikor a hadsereg beavatkozása elejét veszi egy radikális változásnak. Carl Schmitt Raoul Salan tábornok, az algériai francia erők főparancsnoka és egyben az OAS vezetője által végrehajtott, de sikertelenül maradó 1961-es puccsot például ilyen, megelőző katonai felkelésnek minősítette, amelynek célja éppen a francia állam és észak-afrikai gyarmatának védelme lett volna (A partizán elmélete. 1962).

Napóleon 1799-es „őspuccsa” és Pinochet 1973-as, amerikai segítséggel végrehajtott chilei államcsínye között semmit sem változott a coup d’etat módszertana. A honi fegyveres hatalomátvétel, a hadsereggel végrehajtott rendszerváltás, a hatalom birtokosainak belső frakcióharcai és idegen szuronyok hegyén hatalomra segített kollaboráció (Quisling – 1940, Szálasi – 1944, Kádár – 1956, Husák – 1968) mindegyike ismert a 20. század középső harmada óta. Akárcsak a „nagy októberi szocialista forradalomként” kanonizált 1917-es bolsevik puccs mintakövetése, az „ellopott forradalom” megoldása (Románia – 1989), az elvetélt fegyveres államcsíny-kísérletek sora (Kapp-puccs – 1920, sörpuccs – 1923, Tejero – 1981, a moszkvai „augusztusi puccs” – 1991), a korábbi forgatókönyveket követő sikeres hatalomátvételek és hatalomátvétel-megelőzések példái (Dolfuß – 1933, Franco – 1936, Görögország – 1967, Törökország – 1980), vagy azok a puccsok, amelyekben külső és belső erők egyaránt részt vettek (Irán – 1953, Afganisztán – 1979).

A számok azt mutatják, hogy az 1950 és 2010 között lezajlott félezer puccs – melyek fele járt sikerrel – 37 százaléka Afrikában, harmada Közép- és Dél-Amerikában, 16 százaléka pedig a Közel-Keleten játszódott le. A belpolitikai instabilitás állandósulása és a hadsereg, mint a hatalomgyakorlás egyetlen stabil, szervezett bázisa a világnak ezen a felén kialakított egy politikai rituálét, amelyben

Ennek során a társadalom annyit érzékel, hogy a közlekedés akadozik, az állami hivatalokat páncélosokkal veszik körbe, az utcákat rezzenéstelen arcú katonák lepik el, majd egy barettsapkás-terepzubbonyos tiszt bejelenti, hogy a hadsereg egy időre – mégpedig a nyugalom biztosítása, a rend helyreállítása és valami nagyobb baj megelőzése érdekében – átveszi a hatalmat. E nem legális megoldások számos esetben legitimációt élveznek, sőt választással is törvényesítik őket, legyen szó katonai hatalomátvételről, királypuccsról, diktátorváltásról, palotaforradalomról vagy az államhatalom csúcsán bekövetkező fejcseréről. Ebben az időszakban minden sikeres puccs fele új tekintélyuralmi rendszert hozott létre a régi helyett.

Az új évezredben is jellemző, hogy a sikeres puccsokra (Bissau Guinea – 2003, Honduras – 2009, Madagaszkár – 2010, Mali – 2012, Thaiföld, Burkina Faso – 2014, Zimbabwe – 2017) legalább annyi elvetélt „pancserpuccs” jut (Mauritánia – 2003, Benin, Lesotho – 2013, Líbia – 2014, Törökország – 2016). Az ENSZ-felhatalmazással vagy anélkül végrehajtott intervenciók is számos rezsimváltást eredményeztek a 21. század első másfél évtizedében. 2001-ben az Amerikai Egyesült Államok a demokrácia-export keretében végrehajtott afganisztáni beavatkozása megdöntötte a Talibán uralmát, 2003-ban pedig elsöpörte a Szaddam-rezsimet. Mindez egy világméretű, amerikai katonai hatalomátvételre emlékeztetett (Guillaume Faye: A Global Coup. 2004). Franciaország eközben volt afrikai gyarmatterületein avatkozott be (Elefántcsontpart – 2011, Mali – 2013, Közép-afrikai Köztársaság – 2014). Bár ezek a lépések Nyugatról a „humanitárius intervenció” és a War on Terror érdekében állónak látszódtak, helyben ellenállást és iszlamizálódást váltottak ki s minden esetben neokolonialista praktikának tűntek.

Ezt követően, vagyis az immár harminc éve tartó posztbipoláris korszak második felében a hadviselés alapvető változásokon ment keresztül.

A vesztfáliai szerződéstől a hidegháború végéig (1648–1991) tartó közel háromszázötven évben a háború államok által szervezett hadseregek szabályozott hadműveleiből állt, ahol érvényesült Carl von Clausewitz maximája, mely szerint „a háború a politika folytatása más eszközökkel”. Miután azonban megváltott a háború célja és lefolyása, a hadviselés eszközei és módja, egyre inkább úgy tűnik: ma már a politika a háború folytatása más eszközökkel.

Ennek révén láthattuk az „internacionalista segítségnyújtás” új formáit. Ide tartozik a „színes forradalmak” sorozata (Grúzia – 2003, Ukrajna – 2004, Kirgízia – 2005) és a nagyon hamar iszlamista télbe forduló „arab tavasz” hulláma (Tunézia – 2010/11, Algéria, Líbia, Egyiptom, Jordánia, Szíria – 2011); amelyek hol a nyugati liberális demokrácia rövid ideig tartó vendégszereplését eredményezték, hol a hadsereg ismételt beavatkozására volt szükség a fundamentalisták hatalomátvételének megelőzése érdekében, de összefüggő válságrégiók kialakulását (Líbiától Irakig) és elhúzódó polgárháborúkat is okoztak (Jemen, Szíria, Kelet-Ukrajna).

Ez utóbbiak már egyértelműen a 21. század új hadviselése, vagyis a proxy-háborúk és a hibrid hadviselés keretei között zajlanak. A globális nagyhatalmi versengés és a regionális rivalizálás konfliktusainak egymásra vetülése a Közel-Kelet egészét távolabbra vetette a demokráciától, mint volt 2011 elején. Az amerikai–orosz érdekellentétet ugyanis a térségben tetézi a szunnita/szaúdi–török és síita/iráni geopolitikai és felekezeti versengés, amelyet egyik fél sem közvetlenül, hanem helyettesítőkön keresztül vív. Így válik követhetetlenül sokváltozóssá a Teherán-barát damaszkuszi rezsim és a vahabita–szalafita dzsihadisták (melyek közül az Iszlám Állam csak az egyik szereplő) közötti harc. S ebből fakad, hogy egyfelől bár a – nemzetközi közösség szeme előtt lévő – helyi zsarnokok megbuktak, sokkal nehezebben kontrollálható irreguláris erők szabadultak el, másfelől pedig a taktikusan küszöb alatt tartott konfliktusok bármikor olyan zombi-háborúvá szíthatók, amelyek meg-megújulva törnek ki és fertőzik meg a többi, látszólag alvó konfliktust.

Ennek az állapotnak a kialakulásához alapvetően hozzájárult az állami erőszakmonopólium felbomlása, akár az államkeretek elpárolgásával, sőt megsemmisülésével (failed states, transznacionális–globális struktúrák megerősödése, az államvagyon privatizációja, az állampolgári státusz fellazulása, az NGO-k befolyásnövekedése), vagy a nemállami fegyveres csoportok szaporodásával (terrorizmus, milíciák, biztonsági cégek, szervezett bűnözés, drogkartellek, kalózkodás). Ez a posztmodern irregularitás világszerte hasonló következményekre vezetett, amelyet úgy lehetne összefoglalni, hogy a hadviselés nem-lineáris, indirekt és többszörösen aszimmetrikus lett, a háború korábban „egybeolvasható” folyamata pedig fragmentált, virálisan terjedő, amorf konfliktusokra esett szét.

(global civil war, Weltbürgerkrieg): államok közötti helyett államon belüli, szövetségi rendszerek közötti helyett helyettesítőkön keresztüli, nyílt összecsapás helyett bujkáló, rejtett háborúzás alakult ki. Korábban a háború addig tartott, amíg valamelyik fél katonailag és/vagy politikailag meg nem semmisült, jobb esetben még ezelőtt elismerte vereségét. Az ellenség hátországának tömeges manipulálása, dezinformálása, infrastruktúrájának megbénítása, politikai vezetésének szervezett delegitimálása, belpolitikai ellenzékének kiszervezése az újabb idők fejleménye, amikor a katonai hódítás helyett a felek a másik destabilizálásával is megelégszenek. A feszültség fenntartása, a káoszkeltés maga lett a stratégia.

Ez annak a világfolyamatnak a keretében mozog, amelynek során a háború határtalanná válik: nem csak időben és térben, katonai–politikai és földrajzi értelemben, hanem a célpontok és eszközök tekintetében is. A „korlátlan háború” kínai alapművének (Q. Liang–W. Xiangsui: Unrestricted Warfare. 1999) előszavában az olvasható, hogy „amikor az emberek a konfliktusmegoldás érdekében üdvözlik a katonai erő csökkentését, a háború más formában, más területeken születik újjá […] kialakul egy félig háborús, kvázi-háborús és háborúalatti állapot, amely csupán egy másik típusú hadviselés kezdete. […] Másként szólva: miközben a katonai erőszak relatív csökkentését tapasztaljuk, ezzel egy időben a politikai, gazdasági és technológiai erőszak növekedését látjuk. De bármilyen formát is ölt az erőszak, a háború háború marad, és változó külső megjelenési formája nem függeszti fel a háború örök törvényeit.”

A Kínai Vörös Hadsereg ezredesei szerint ezért korunkban bármi lehet háborús cselekmény, hiszen keveredik egymással a reguláris és az irreguláris harcmodor, a fegyveres, gazdasági és pszichológiai harctevékenységek integrációjával van dolgunk,

különösen a kibernetikai és az információs, valamint a speciális erőkkel folytatott és hírszerzési tevékenység.

A határtalan hadviselést négy dologgal jellemzik: 1) mindenirányú, hiszen minden(hol) lehet csatatér, a háború ölthet klasszikus katonai formát, irreguláris arculatot és nemkatonai, sőt erőszakot nem alkalmazó is lehet; 2) ezek szimultán működnek, vagyis egyidejűleg, egymással párhuzamosan hatnak; 3) aszimmetrikus, hiszen az erők közötti egyensúly számos területen (például katonai és gazdasági erőt, információs és technológiai lehetőségeket tekintve) nem érvényesül; végül 4) többdimenziós, amely azt jelenti, hogy a számos katonai és nemkatonai terület egyenrangú és egymással koordinált félként vesz részt a jövő hadviselésében. A „korlátlan háború” korában tehát már nem a fegyvertípus határozza meg a harccselekményt, hanem fordítva.

Az újtípusú, negyedik generációs hadviselés (4GW) másik kulcsfogalma a hibrid hadviselés. Ezzel kapcsolatban a legrangosabb orosz katonai folyóiratban írott összefoglaló szerint „a jövő háborúiban semmilyen hadicélt nem lehet elérni, ha a hadviselő felek egyike nem tud információs fölényt kialakítani a másik fölött. […] Korábban háromdimenziós háborúkat vívtak: földön, vízen és levegőben, ehhez most egy új környezet csatlakozott – az információ terepe” (S. G. Chekinov–S. A. Bogdanov: The Nature and Content of a New Generation War. 2013). A kínai szerzőkhöz hasonlóan kifejezetten az amerikaiak Öböl-háborús sikere és új haditechnikai fejlesztései által kiváltott – legalább annyira gyakorlati, mint elméleti – szöveg szerint az újgenerációs háború fő súlypontja az információs és pszichológiai harctérre esik, ahol főleg nemkatonai eszközökkel és indirekt módon folyik majd a küzdelem. Például úgy, hogy „az agresszor a megtámadandó ország polgári struktúráit is bevonja a küzdelembe, különösen a tömegmédiát, a kulturális intézményeket, a nemkormányzati szervezeteket és a kívülről finanszírozott mozgalmakat […] ezek mind részei a megosztott támadásnak, amikor is az adott ország társadalmi rendszerének rájuk eső pontjait támadják, például a demokrácia és az emberi jogok állítólagos terjesztése érdekében.” Ilyenformán a háborús győzelem már jóval a szárazföldi csapatok elindítása előtt bekövetkezik – ha arra egyáltalán szükség van!

E hibrid háború során tehát a legfontosabb cél az információs aszimmetria kialakítása, amelynek révén a háború nem a csatatereken, hanem a hátország lakóinak agyában folyik, golyók helyett képekkel és üzenetekkel. A hadicél indirekt módon meggyőzni, és nem közvetlenül legyőzni. Miután ez a nemkonvencionális, komplex, vegyes hadviselési mód integrálja a katonai, politikai, gazdasági és kulturális területeket,

A választásokba való külső beavatkozás, a felségjel nélküli fegyveresek bevetése, összehangolt sajtótámadások indítása, a háttérből mozgatott terrorcsoportok és ügynökszervezetek alkalmazása vagy a demográfiai többlet fegyverként való használata elmossa a különbséget a hadviselés módjai, de a háború és béke között is. A hibrid hadviselést nemcsak államok alkalmazzák más államokkal szembeni konfliktusaikban, hanem nemállami szereplők is bevetik államok ellen. A „civil” szervezetek, nyomásgyakorló csoportok, aktivisták és a kívülről finanszírozott média olyan globális struktúrákhoz kötődik, amelyek fő ellensége a nemzetállami szuverenitás, az államhatárok védelme és a nemzeti érdek képviselete. E belpolitikai hibrid hadviselés során értelemszerűen kizárólag a legszélesebben értelmezett információs hadviselést alkalmazzák a katonai helyett.

A 2010-es években a globális nemállami szereplők nemkatonai hadviselését tapasztaljuk, elsősorban a közép- és kelet-európai nemzetállamokkal szemben, amelynek egyaránt része a pénzügyi spekuláció és a gazdasági, politikai destabilizálás, a kormányellenes NGO-k és az ellenzéki média finanszírozása, a bevándorlás támogatása és szervezése, vagy a tüntetésszervezők kiképzése. Ahogy nő az időbeli távolság, úgy válik egyre zavarosabbá a 2014-es Majdan-felkelés háttere, de világosabbá az új ukrán kormány gazdasági lépéseinek kedvezményezettje. Aki ugyanaz a személy, Soros György, akihez Macedónia 2015 és 2017 közötti, elhúzódó válságának szálai is vezetnek. Az általa fenntartott szervezetek és személyek által kilobbizott korrupcióellenes ügyészség a felelős Románia jó ideje tartó, permanens kormányozhatatlanságáért is, de a 2018 elejei szlovákiai tüntetések okozta kormányválság és a magyar választások hangulatának megalapozása szintén helyi szervezeteihez kötődik. A stratégia Varsótól Szkopjéig és Prágától Kijevig ugyanaz: információs fölényt szerzeni, diszkurzív többséget létrehozni, narratív hatalmat építeni, főként a morális nyomásgyakorlás fokozásával. Éppen ezért minden Soros-NGO nemzetbiztonsági kockázatot jelent, mivel a nemzetállammal ellenséges, külföldi érdekeket képviselő ügynökszervezetként működik. Miután az egykori vasfüggöny keleti felén a migrációval kapcsolatos érzékenyítés hatástalan, a globális „civil” struktúra leginkább a korrupció vádját használja fegyverként. A végső cél nem más, minthogy a „nyitott társadalom” lezárja a nemzetállamok korát.

Európában 1974-ben hajtottak végre utoljára sikeres katonai puccsot, mégpedig – az 1967-ben szintén államcsínnyel hatalomra jutott görög „ezredesek rezsimje” által támogatott – ciprusi görög tisztek; ezt követően 1981-ben Jaruzelski tábornok vezetett be törvénytelenül diktatúrát Lengyelországban. (A II. világháborút követően az elvetélt európai puccsok kivétel nélkül dél-európai országokban fordultak elő.) Pedig a kontinens viharos hatalomváltásokat élt meg korábban: 1917 és 1939 között tizenkét országban tizennyolc alkalommal zajlott le sikeres államcsíny. A hadviselésben bekövetkező változások előbb-utóbb meglátszanak a politikán is. A hadsereg és a civil politika viszonya mindig is kényes és változó volt (Samuel P. Huntington: The Soldier and the State: The Theory and Politics of Civil-Military Relations. 1957), de a polgári pacifikáció soha nem jutott olyan fokra, mint a mai Európában, ahol a honvédelmi miniszterek is civilek, a katonai erények elrejtésére kínosan ügyelnek, a hadsereget és az erőszakszerszámokat pedig majdhogynem láthatatlanná teszik. Katonai hatalomátvételre jó ideje nincs is kilátás, a civil társadalom hegemóniája azonban olyan erős, hogy az állam többi szféráját – főleg külső segítséggel – maga alá gyűri. Az antidemokratikus hatalomváltásokat korunkban egyre kevésbé a pacifikált katonák, mint inkább az agresszív „civilek” hajtják végre. Egy globális hibrid háború frontvonalán állunk, ahol az információs hadviselést helyettesítők sokasága gyakorolja.