„Keserves halála volt: 32 késszúrás, a nyelvcsontját és a gégeporc szarvait többszörösen eltörték. A papi gallérján talaj- és lábnyomok voltak. Azonban a rendszer nem elégedett meg fizikai megsemmisítésével, még halálban is gyalázták: az eljárás során őt gyanúsították meg embercsempészettel és paráznasággal… Végül senkinek sem kellett bűnhődnie a haláláért. A rendszer még az emlékét is el akarta törölni, még a fotóját is leszedették a szeminárium faláról. De hol van már a magát öröknek hirdető rendszer és hol vannak a gyilkosok? De az igaz emléke örökké él…
Brenner János nem volt híres író, alig maradtak fenn idézetek tőle, mégis, emlékét azonban nem csak hívei, hanem azok gyermekei is őrizték. »Az igaz emléke örökké él«. Nem tudja senki, hol támadták meg először azon az éjszakán, de az úton egy kápolna őrzi emlékét.
Amikor valakit boldoggá vagy szentté avatnak, azaz kijelentik, hogy ő már Istennél, a mennyországban van, s erényei követésre méltók, az egyéni életúton túl az is szerepet kap, hogy az, amit képvisel fontos-e az adott kornak. Brenner János, bár a kommunizmusban élt, mégis hiteles jel a korunknak. Azokban az években sok pap szenvedett vértanúságot, vagy ment börtönbe, Jánoson keresztül rájuk is emlékezünk. Mégis, életpéldája a mának is szól: ma a kereszténység a legüldözöttebb vallás a világon. És ne csak a muszlimokra gondoljunk, az elevenen elégetett keresztényekre Ázsiában, gondoljunk Európára is: ahogyan egykor Brenner Jánosnak is először a becsületébe gázoltak, a média jelentős része ma is ugyanazokat a vádakat hangoztatja a Krisztus-követőkkel szemben, legyenek akár papok, akár világiak. Néha ebben a szennyáradatban erőt vesz rajtunk a kishitűség, hogy érdemes-e Jézus nevével élnünk – s a boldog vértanú emléke adja a választ: igen.”