Udvari bolondok demokráciája

Mindjárt az elején szögezzük le: Magyarországon működik a demokrácia. Ha már szögek: aki nem százas, hanem mondjuk '68-as, az persze másként látja. A jelzős – szocialista, „népi”, liberális, bármilyen más – formáció hívei hasonlóképpen. A demokráciát hirdetik, ám amikor hatalomra kerülnek, a demokrácia helyett a demokratizmust gyakorolják. Például a tömegbe lövetés progresszív demokratizmusát. A cenzúra – balra tarts! – demokratizmusát.   

A demokratizmus mellett a „szabadelvűek” értékrendjében kitüntetett helyet elfoglaló emberi jogokra, az egyenlőségre fektetnek komoly hangsúlyt. A liberális demokráciában alapjog, hogy bárki – nemre, etnikumra, vallásra való tekintet nélkül – alhat, illetve élhet valamelyik aluljáróban. Nos, a fejlődés tagadhatatlan a híd alatt alvás egalizmusa óta.   

A baloldali értelmiség képtelen leküzdeni messianisztikus hajlamait, azaz kívülről vinni ideológiát az általa mérhetetlenül „tisztelt” népbe. Ez a marxizmus születése óta haladó hagyomány a köreikben. Karöltve a hatalom bármi áron történő megkaparintásával. Különös világnézeti brigádok ezek. A meddő elméletieskedés mellett fáradozásuk hosszú ideig kimerült az irdatlan nagy kérdőjelek ide-oda cipelésében.

Minden elért eredmény mögé hatalmas kérdőjelet állítottak, mint valami politikailag korrekt módon meggörbített májusfát.

Alapvető feladatuk régóta a tagadás és az ünneprontás. Érthető: különben önfeledten „örömködne” az általuk oly szeretett populáció. Így hát folyamatosan figyelmeztetni kell, hogy diktatúrában, korrupcióban, egy lepusztuló, elbutuló országban él. Az „éberség elvtársak!” kései, posztmodern nosztalgiája, ugyebár.

Kitüntetett szavuk a „de”. A „de” kötőszócska, mint ismeretes, ellentmondó állításokat kapcsol össze. Átépítették a Kossuth-teret, de… Emelkedett az életszínvonal, de… Értékállók a nyugdíjak, de… Nincs terrorizmus Magyarországon, de… Van kerítés a határokon, de… Újjászületett a Várbazár, de… Folyamatosan csökken a munkanélküliek száma, de… Hazakerült a maradék aranykészlet, de… Káprázatos lesz a Szépművészeti Múzeum és a Várnegyed, de… Biztonságban élünk, de…  

Szuszogva vonszolják az ormótlan kérdőjeleket ide-oda a tömegdemokrácia „soros” megváltói. Politikai aktivitásuk ebben, meg néhány tüntetésnek nevezett buliban mostanáig kimerült. Legutóbb azonban – kampány van – színre léptek a komolyabb agitátorok. Köztük Klára asszony és férjura, meg néhány más humorista. Előbbi mintha egyenesen a Tanú című filmből érkezne: se tárgyalás, se bizonyíték, csak ítélet. A fenyegetés a hajdani lógni fogtok mai megfelelője. Orbán és családja, a megyei jogú városok vezetői, általában a fideszesek a bűnbakok. Miért? Mert nem miénk a hatalom. Talán a kulákok és egyéb osztályellenségek hasonlóképpen sorra kerülnek majd, a bárókkal és grófokkal együtt. Találni fognak belőlük szép számmal, ha vannak, ha nincsenek. A sok évtizedes bolsevik rutin bizonyosan segít. Gyurcsány pedig arra figyelmeztette a jelenlegi kormányfőt, hogy tartson „távolságot a mi életünktől”. Gondolom lőtávolságot. 

Ebben nincs semmi meglepő. Sokkal inkább elgondolkodtató, hogy pár valódi humorista – az élen Bödőcs Tiborral – miért vált humoristából agitátorrá. A háttéreseményekről fogalmam sincs, noha meglehetősen kíváncsi lennék rá, miként sikerült szétrobbantani ezt tehetséges, politikai nézeteit tekintve sokáig kiegyensúlyozott humorista nemzedéket. 

Megváltozott a meggyőződésük? Talán, de…, mondhatnám liberális stílusban. A meggyőződés azonban manapság inkább matematikai, mintsem lélektani probléma. Összegszerűen kifejezhető. Rövidre fogva: nem értem, mi történt. Tipp: egyszer majd kérni fogunk maguktól valamit Pelikán elvtársak? Vagy ilyen erős a főváros – liberális – asszimiláló ereje? 

Tulajdonképpen mindegy. Az ismert Voltaire-idézetet a véleményszabadságról ezért nem szajkózom el. A humor talán legfontosabb szociálpszichológiai feladata a társadalmi problémák értelmezése és a feszültségoldás mellett a problémák helyretétele a vitriolos műfaj segítségével. Megnéztem Bödőcs Orbán-videóját. Nem az alpári ellenségesség vele a gond, ami szíve joga, alkalmanként kötelessége a humoristának. Sokkal inkább az, hogy kísértetiesen emlékeztet a '60-'70-es évek pártszerű hűségnyilatkozataira. A humorba csomagolt manifesztációikra. 

Itt már nyoma sincs az egyet jobbra, egyet balra fölényes el nem kötelezettségének. Helyette a részigazság lapos paródiává habart nyögve-nyelését láthatjuk. A humor másodlagossá lett a politikai üzenet mellett. Többekből nyilván indulatot váltott ki. Belőlem fásult, a kádárizmusból ismerős, ásító unalmat. Kevés a Caesar, sok a Brutus? Ezért a nagy igyekezet? A jelenség mindenképpen érdekes. 

Szememre vethetik: nem fontos, nem azonos fajsúlyú közszereplőkről van szó, minek energiát vesztegetni rá? A reneszánsz idején Mátyás, nem az udvari bolondok irányították az országot. Valóban nem. A szavazati demokráciában azonban – az összehasonlítással egyiküket sem akarván sérteni – több voksot hoz balra egy Bödőcs-paródia, mint jobbra egy mélyreható Lánczi Tamás-elemzés. Mindenesetre komikus Bödőcs Tibort és a Gyurcsányék Ferkóját, Vonánék Gabiját, a nyeretlen, nem tudom hány éves Karácsonyokkal, Szélekkel, Fekete-Győrökkel azonos „pusztuljon Orbán!” platformon látni. Ennyi akasztófahumor azért van a dologban.

A mostani kampányból mindinkább hiányoznak az érvek. A leghatásosabb ellenzéki fegyver a feltételes mód használata. Továbbá a „rágalmazz bátran, valami mindig megragad” szállóige újrahasznosítása. A cenzúráról a sajtóban, a művészi szabadság hiányáról a színpadon, a médiadiktatúráról a médiumokban tiltakoznak a baloldaliak. Itt minta volna némi ellentmondás. A keserveik ekként hangzanak: nem csupán a mi demokratikus véleményünk hallható demokratikusan.  Ez, kérem szépen, diktatúra. És természetesen le vele…

A jövő, amennyiben ezt hozná, egyszerre félelmetes és röhejes. A szavazó dönti el: nevetséges népség leszünk-e megint, vagy megmaradunk normális Magyarországnak.