Populizmus és a nép mítosza

„Egy ilyen küzdelemben nincs forradalmi tisztaság: nem húzhatunk világos határt egyszer és mindenkorra jók és rosszak közt és örülhetünk neki, hogy mi a jók oldalán állunk. Egy ilyen küzdelemben fel kell vállalnunk, hogy mi magunk is az igazságtalanság haszonélvezői és fenntartói vagyunk, és minden kísérletünk, hogy az igazságtalanságot megtörjük, tökéletlen lesz és ellentmondásos. De mi éppen erre törekszünk: mi az igazságtalanság rendszerének ellentmondásai akarunk lenni. Azt akarjuk, mi legyünk az az ellentmondás, amelynek a súlya alatt a rendszer összeomlik.

Egy ilyen küzdelem demokratikus. A populisták szeretnek a demokrácia letéteményeseként gondolni magukra, hiszen a demokrácia népuralom. Tévednek azonban, amennyiben a népet úgy gondolják el, mint egy a számos a politikai szereplő közül. Ekkor a népuralom kérdése: ki uralkodjon inkább, a nép vagy a nép ellenségei? Valójában azonban a demokrácia nem az egyik politikai szereplő uralma a többi fölött, hanem a sokaság uralma, mindenki uralma, vagy pontosabban: senki uralma, az uralomnak magának a megszüntetése.

Egy ilyen küzdelem hosszadalmas és fáradtságos: lépésről lépésre halad az elnyomás kristályszerkezetének repedéseiben – intersticiális küzdelem –, jelszavak, zászlók és vezérek nélkül – antiheroikus küzdelem –, mert a célja nem a hatalom megszerzése, hanem a hatalom eltörlése. Egy ilyen küzdelem ezért demokratikus, emancipatorikus, baloldali.

A populizmus politikai logikája végső soron – úgy vélem – egyik sem. Meglehet, egy populista párt, egy populista vezér könnyen győzelemre jut. De egy ilyen győzelem nem a baloldal győzelme volna.

Talán valaki azt válaszolná: igazad van, de számunkra a populizmus puszta eszköz. Létra, amelyet, ha felértünk, eldobunk, és valódi emancipatórikus politikára váltunk. Erre én csak azt kérdezem: az elmúlt század minden tapasztalata után még mindig hisztek benne, hogy az igazsághoz keresztül tudjuk hazudni magunkat?”