Domináns pártrendszer alakult ki

„A 2018-as választások tapasztalatai alapján már halványan körvonalazódik, hogy mi változhat vagy mi marad változatlan a magyar pártrendszerben a következő ciklus időszakában. Ha a magyar pártrendszer egészét akarnánk politológiai kategóriával leírni, akkor azt mondhatjuk, hogy egy (pre)domináns pártrendszer alakult ki az elmúlt két ciklus következményeképpen.

Ez azt jelenti, hogy egy olyan párt vagy pártszövetség van hatalmon, amely stabilan képes arra, hogy önállóan megszerezze a mandátumok abszolút többségét – nem is beszélve a kétharmadról! –, s koalíciós partner nélkül kormányozzon. Ez 2018-ban immáron egymás után harmadszor következett be, így tehát már valóban Fidesz–KDNP-korszakról beszélhetünk.

A Fidesz–KDNP által irányított domináns pártrendszer nem ördögtől való dolog, ellenkezőleg: egyaránt illeszkedik a magyar politikatörténeti hagyományokba, illetve a nemzetközi trendekbe is.

A kiegyezés utáni magyar pártpolitikai viszonyok egyik jellegzetes sajátossága, hogy az egyes korszakokban előbb vagy utóbb létrejött egy olyan politikai centrum, ha tetszik: centrális erőtér, amelyik lényegét tekintve egyedüli kormányképes erőként jelent meg, miközben a vele szemben fellépő pártok a bal- és a jobboldalon szétszórtan, atomizáltan, a kormányzásra esélytelenül folytatták ellenzéki tevékenységüket.

Ilyen jellegzetes domináns pártként működött a Tisza Kálmán-féle Szabadelvű Párt, majd hasonló jegyeket mutatott fel a két világháború között a nemzeti-konzervatív Egységes Párt is. Úgy látszik tehát, hogy a történelmi trendek korszakonként visszatérnek, ami abból adódhat, hogy egy ország politikai kulturális adottságai, hagyományai újra és újra követendő mintázatként megjelennek a politikai szereplők motivációiban.

Másfelől az európai, tágabban a demokratikus országok gyakorlatától sem állnak távol a domináns pártstruktúrák. Gondoljunk például a japán liberális demokrata pártra, amely a második világháború óta eltelt évtizedekben néhány ciklust leszámítva mindig kormányon van. Megemlíthetjük Helmut Kohl 1982 és 1998 közötti kormányzási periódusát vagy Tony Blair négy cikluson átnyúló domináns időszakát, de még inkább említhető a svéd szociáldemokrata párt évtizeden át tartó kormányzási korszaka.

Az Orbán-kormány korszaka tehát korántsem példa nélkül való, az viszont különleges, hogy immáron harmadszor szerez egy párt, pártszövetség kétharmados többséget a parlamentben! Erre valóban nincs példa a modern, második világháború utáni európai politikatörténetben; a társadalom ilyen mértékű támogatottsága sajátosan nagy felhatalmazást ad az Orbán-kormánynak, ez nemzetközi szinten is jól felmérhető, aminek a magyar kormányt érő brutális támadássorozat idején különösen nagy és pozitív jelentősége van.”