A Nyugat alkonya száz év után

„A világvárosi intellektus áthatja az élet minden területét. A metropoliszban lakó ember mélyén mindinkább az észköltő rak fészket, aki nem költ, legfeljebb csak konstruál. S az észköltőhöz hasonlít a világvárosban tenyésző filozófus, »aki már nem teremt, csak átértelmez«. Híján van az igazi alkotóerőnek.

A terméketlenség tapasztalható biológiai vonatkozásban is. A civilizációs város először irdatlan magasságba emeli e települések lélekszámát – részben hódítással, a környező vidék bekebelezésével –, majd a világvárosokban élők körében drasztikusan csökken a születésszám, legfeljebb az újonnan bevándorlók nagyobb népszaporulata képes ideig-óráig ellensúlyozni ezt. E leépülést Spengler a »metafizikai haláligenlés«, a generációkat fenntartó életösztön végső kilobbanásának tekinti.

E folyamat oka végső soron az, hogy a túlhatalomra jutott ész, az intellektus maga alá gyűrte az élet, a vitalitás erőit. Az élet – a létezés legmélyét tekintve – valójában soha nem tudott mit kezdeni az ésszel; s így van ez fordítva is: a kiteljesedett ráció sem tud igazán mit kezdeni az élet ősvalóságával. A technikai világcivilizációban tárgyiasuló, egyeduralkodó ész végtelenített, mechanikus pragmatikussága agyonnyomja, elemészti az életet.

A Nyugat alkonyában vázolt prognózis komor. Ha tenni akarunk valamit beteljesülésének késleltetése, akadályozása érdekében, azt csak a realitással való tényleges szembenézéssel tehetjük meg. A realitással kívánt szembesíteni Spengler is.”