Nekem nagyon tetszett Karáth Kata cikke. Nem ment el az eszem: igenis jó hír, hogy a bárhol-embereknek elegük van a magyar népi reneszánszból.
„Egész ágak elhalhatnak, lehullhatnak a nemzet fájáról, a fa azonban él”. (Theodor Herzl)
Jót szórakoztam Karáth Kata stílusosan két nyelven is megírt Guardian-cikkén. (Eszperantóul esetleg nem tud?) Az alkotásra azóta több reakció is született Rajcsányi Gellért válaszától Bede-az-a-baj-hogy-továbbmennek-Márton írásáig. Az én cikkem abban tér a fentiektől, hogy nekem kimondottan tetszett Karáth szösszenete.
Őszinte, kertelés nélküli leírása volt annak, hogyan látja most egy globalista, liberális újember Magyarországot. Nem szarozik: ő bizony világpolgár, magyarokkal még ismerkedni sem akar, messze elkerüli volt hazáját.
A magyar nyelvet, ezt a varázslatos, ízes, élő, minden nap új rejtelmeket feltáró kapcsot használni sem akarja. Igyekszik takargatni az akcentusát.
Hiába, nyomokat hagy ez a magyar származás az emberen.
„Külföldre” vágyik, a megannyi más világpolgár közé, ahol mindenki elnyomja az akcentusát, mindenki letagadja a származását és feloldódik a rózsaszín kozmopolitizmus (egyéb variázók: kommunizmus, iszlamizmus) utópiájában. Magyarországra, mint egy reakciós, debil, fasiszta lyukra gondol.
És ezzel semmi gond nincs, sőt: voltaképpen nagyon jó. Karáth kisasszony ugyanis mindennek az ellentéte, ami mi vagyunk, ami Magyarországot építi, és ami ma a magyar nép lelkét jelenti. Van ugyanis egy embertípus, egy életforma, amely nem szereti a gyökereket, nem tiszteli a hagyományt, nem veszi figyelembe a népi realitásokat. Értéksemleges, színtelen (na jó, azért egy kicsit vörös), szagtalan és következésképp mindenhol megfelel neki. Nem a nemzeti egyediségek megismeréséért van külföldön, hanem az otthoni fasizmus okán tart permanens, rituális menekvést.
Ez az embertípus több változatban is létezik: vannak amerikaiak, akik a Szovjetuniót megroppantó Amerikát szégyellik.
Vannak britek, akik a ködös Albiontól pironkodnak.
És háromezer évnyi zsidó kultúrát megtagadó izraeliek is akadnak.
S persze ott vannak azok a kelet-európaiak, akik azt hitték, hogy csatlakozhatnak a történelem diadalmas végéhez, amennyiben kapkodva kirámolnak mindent a nemzeti emlékezet padlásáról, Szent Istvántól Mohácson és Széchenyin át Trianonig.
Abba ne menjünk bele, hogy az egykori gyarmati gőgből semmit sem engedő nyugatiak előtt továbbra is csak lepratelepi magyar leszel, túl sok ékezettel és ipszilonnal a nevedben:
A Karáth-féle új embertípus, melyet Békés Márton találóan bárhol-embernek nevez, bőrbetegségként tekint a mai, népi reneszánszát élő Magyarországra, saját magyarságára. Ez üdvözlendő dolog, hiszen az jelenti, hogy Magyarország és kormánya ma valami egyértelműen progresszió-elleneset, a globalista utópiák hívei számára rémisztőt és utálatosat képvisel. Nem kell megijedni az ilyen hangulattól – mert nyilván nincsen egyedül Karáth kisasszony az érzéseivel –, akkor sem, amikor puhább formában köszön vissza a New York Times vagy a Guardian hasábjain. Az ilyen és hasonló támadások egyetlen dolgot jelentenek: Magyarországon él és dolgozik a nemzet. Az ellenreakciók mindössze erre a tényre érkeznek. Nem szokták támadni azokat az országokat, ahol élőholt nemzetek tespednek kilúgozva. Hallott például bárki bármit a Svédországban zajló nemzeti forradalomról?
S valóban, aki ma nem akar egyetlen nemzethez, egyetlen közösséghez sem tartozni, az könnyen érezheti úgy, hogy nem csak semmi dolga Magyarországon, de még fel is fordul tőle a gyomra. Ahogy Karáth írja: itt nem csak nemzeti reneszánsz van, de az emberek még „egyenesen élvezik” is. A bárhol-emberektől pedig könnyek nélkül vegyünk búcsút! Nélkülük is megvagyunk, és ahogy Theodor Herzl is mondta választott idézetemben: egy nemzet magja a lehulló ágak ellenére is megmarad.
Aki nem akar közösséghez tartozni, az úgyis menni fog; aki pedig valahol, valamikor felismeri, hogy mégis csak tartozik hazájához, nemzetéhez, az úgyis hazajön, és megtért bárhol-emberként, immár valahol-emberként szolgálhat más, nagyobb ügyeket, amiért érdemes áldozatokat hozni.
Amerikától Anglián át a V4-országokig és Izraelig a nemzeti gondolat ébredezik. Én nem vagyok nacionalista, de amíg a változások okán a konzervativizmus kiebrudalhatja a kultúrát bitorló marxizmust, addig boldoggá tesz a folyamat. Azért pedig nem érdemes sírni, hogy a populisták nem mindenben konzervatívok.
A kérdés mindössze csak az, hogy hova fognak futni ezek a bárhol-emberek, ha majd a legkevésbé sem toleráns és befogadó nyugati nagyvárosokban az új, zöld totalitarizmus fogja bezárni előttük az ajtót?
Az új magatartásformák ugyanúgy terjednek, mint a járványok, és a 21. századra a túlzások vették át a főszerepet az emberi viselkedés alakításában; az ok az „egyharmados kisebbségek” és a „szuperterjesztők” felemelkedése – állítja önkritikus könyvében Malcolm Gladwell.
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
Az ESG, azaz a fenntartható szempontok szerinti teljesítmény javítása érdemben segíthet a tőkeköltségek csökkentésében, különösen részvénykibocsátásoknál, de az eredmények ágazatonként, vállalatmérettől és földrajzi helyzettől függően jelentősen eltérhetnek. A kérdés az, hogy elég-e egy jó ESG-értékelés ahhoz, hogy tartós pénzügyi előnyt teremtsen.
Miért küldték el a pékbe a teljes politikai elitet, ha egyszer a világ legfejlettebb országa lettek, lehagyva, lekörözve Magyarországot?
Aztán hátat fordított és elsétált.
Nem úgy néz ki a világunk, mintha a béke és a szabadság korszaka közelítene.
Mentsd meg Amerikát! címmel jelenik meg rövidesen a januárban hivatalba lépő amerikai elnök új könyve.
Jön a bizalmi szavazás a Bundestagban, majd februárban az új választás.
