A Karáth-féle új embertípus, melyet Békés Márton találóan bárhol-embernek nevez, bőrbetegségként tekint a mai, népi reneszánszát élő Magyarországra, saját magyarságára. Ez üdvözlendő dolog, hiszen az jelenti, hogy Magyarország és kormánya ma valami egyértelműen progresszió-elleneset, a globalista utópiák hívei számára rémisztőt és utálatosat képvisel. Nem kell megijedni az ilyen hangulattól – mert nyilván nincsen egyedül Karáth kisasszony az érzéseivel –, akkor sem, amikor puhább formában köszön vissza a New York Times vagy a Guardian hasábjain. Az ilyen és hasonló támadások egyetlen dolgot jelentenek: Magyarországon él és dolgozik a nemzet. Az ellenreakciók mindössze erre a tényre érkeznek. Nem szokták támadni azokat az országokat, ahol élőholt nemzetek tespednek kilúgozva. Hallott például bárki bármit a Svédországban zajló nemzeti forradalomról?
S valóban, aki ma nem akar egyetlen nemzethez, egyetlen közösséghez sem tartozni, az könnyen érezheti úgy, hogy nem csak semmi dolga Magyarországon, de még fel is fordul tőle a gyomra. Ahogy Karáth írja: itt nem csak nemzeti reneszánsz van, de az emberek még „egyenesen élvezik” is. A bárhol-emberektől pedig könnyek nélkül vegyünk búcsút! Nélkülük is megvagyunk, és ahogy Theodor Herzl is mondta választott idézetemben: egy nemzet magja a lehulló ágak ellenére is megmarad.
A bárhol-embereket felesleges győzködni, hogy „szeressék Magyarországot”; ez egy alkati dolog.
Aki nem akar közösséghez tartozni, az úgyis menni fog; aki pedig valahol, valamikor felismeri, hogy mégis csak tartozik hazájához, nemzetéhez, az úgyis hazajön, és megtért bárhol-emberként, immár valahol-emberként szolgálhat más, nagyobb ügyeket, amiért érdemes áldozatokat hozni.
Amerikától Anglián át a V4-országokig és Izraelig a nemzeti gondolat ébredezik. Én nem vagyok nacionalista, de amíg a változások okán a konzervativizmus kiebrudalhatja a kultúrát bitorló marxizmust, addig boldoggá tesz a folyamat. Azért pedig nem érdemes sírni, hogy a populisták nem mindenben konzervatívok.