A déliekről nem szeretnék, nem is nagyon tudnék beszélni. Hogy miért nem megy az ilyesmi, arra tizennyolc évesen jöttem rá, amikor Becskerekre jártam csajozni. Ott derült ki, hogy ők jobbára nem nézik, tán nem is fogják a magyar televíziót, meg egyáltalán, a magyarban inkább az ósdit és az unalmast látják, mert ami új és érdekes, az mind Belgrádból érkezik. Mifelénk ez nem éppen így működött akkor sem, most meg pláne, úgyhogy, bár ők is vajdasági magyaroknak mondták magukat, meg én is, föltűnt, hogy egészen más a tapasztalatunk.
A társadalomtudósok azt mondják erre a jelenségre, hogy fragmentált a vajdasági magyarok identitása. No, de.
Arról az észak-vajdasági magyar generációról fogok beszélni, amelyhez magam is tartozom, a 80-as és 90-es évek fordulóján születettekről, pontosabban arról, hogy miként formálódott ennek a generációnak a közösségi ügyekhez, vagy, ha úgy tetszik, a politikához fűződő viszonya. Nem fogok sok mindent megmagyarázni, ami keveset igen, azt is csak azért, mert a papír föltétlenül megkívánja. Ehelyett inkább hallomásokat és benyomásokat, generációs élményeket fogok leírni, azt, hogy miként nézett ki ez a 25–30 év északon.
A két dolog, amiről trauma és/vagy nosztalgia kapcsán leginkább beszélni szoktak mifelénk, az egyfelől a háború, másfelől meg Jugoszlávia. Azaz, hogy nem ez a bizonyos generáció, mert ez a generáció nem beszél, inkább csak hall ezekről a dolgokról. Amire maga is emlékszik, az elég kevés, majdnem annyi, mint semmi. Nem szokta már tudni a jugoszláv himnusz szövegét, csak az első sorát, nem volt pionír, nem tudja fölsorolni a boszniai hegyeket, nem szolgált a seregben, és a háborúnak is inkább csak az utolsó fölvonása idején volt valamennyire észnél.
Én magam a légiriadókra emlékszem a legtisztábban, ma is föláll a szőr a hátamon, ha eszembe jut. Négyen álltunk a sötét házban a szemöldökfa alatt, és lestük, hogy hull-e bomba a házra. A Pantelićék házától száznyolcvan méterre épp becsapódott egy, utána sokkal jobban féltünk, mert úgy hallottuk, leszakadt a plafon, és akár meg is halhattak volna. Az apám egy idő után megelégelte ezt, és elzavarta anyámat a két gyerekkel Szegedre – ő maga nem mehetett, hiszen katonaköteles volt –, várjuk csak ki ott a bombázások végét. Ki tudja, eltarthat ez még évekig is. Nem tartott, de az a rövid idő, ameddig mégis, épp elég volt, hogy örökre bevésődjön az emlékezetembe egy álom, amit újra és újra láttam éjszakánként, és körülbelül arról szólt, hogy az apám ül a dragacson a palicsi udvarunk közepén, és várja, aznap megölik-e az amerikaiak.