Akik levakarnák magyarságukat – és akik magukhoz ölelnék azt

„A magyar ember bizonyos életkoron és értelmi fokon túl nem lehet kozmopolita. Én is túljutottam ezen a korhatáron... az évek testileg, lelkileg és szellemileg visszavisznek a világból széttörhetetlen körünkbe. Az értelem megemberesedik az ifjúkori kozmopolitizmustól, aki viszont érett fővel is ki-besétál az örök körön, már gyanútlanságával elárulja a félműveltségét.” (Cs. Szabó László)

Mi, magyarok sokszínűek vagyunk. Közhely, de igaz, és ez így is van rendjén. És mindent képesek vagyunk szenvedéllyel csinálni – szól a másik sommás megállapítás, ebben is van igazság.

Szenvedéllyel tudjuk a hazát is szeretni – de azon kevés nemzet közé tartozunk, akik a szenvedélyes ön- és hazagyűlöletre is képesek.

Érdekes, hogy pont egy napon került a nyilvánosság elé e két véglet.

Sok szót nem érdemelne egy testben és lélekben Magyarországtól elszakadni kívánó egyszeri egyén mondanivalója, de más a helyzet, ha a vezető brit baloldali lap, a Guardian közli egyszerre angolul és – példátlan módon – magyarul is a véleménycikkét.

Karáth Kata, egy természetvédelem és újságírás határmezsgyéjén mozgó, Angliába szakadt hazánklánya (sorry, ezt lehet, kikérné magának), szóval a szerzőnő kifejti a brit olvasóknak: szégyelli, hogy magyar. Sőt, úgy fogalmaz: „Magyarságom egyfajta csúf bőrbetegséggé vedlette át magát amit zavartan igyekezek levakarni magamról”. Még azt is kifejti: „Megfogadtam, hogy sosem lesz magyar párom és semmiképpen sem fogok letelepedni a szülőföldemen”.

Mindezek oka az Orbán-kormány országlása.

A szülőföldje aktuális kormányfőjével (aki a magyar államiság 1006 esztendejében bizonyosan nem irányította az országot, és eljön majd az idő, amikor már nem is fogja) szembeni mélységes megvetés és gyűlölet odáig vezet, hogy egy külföldi lapban vallja meg külföldi olvasóknak, hogy levet magáról mindent, ami magyar. Nyelvi, kulturális, társadalmi kötelékeket,mindennemű társadalmi szolidaritást, ami szülőföldje népéhez köti őt.

Mert az Orbán a miniszterelnök.

Mintha Orbán örök lenne. Mintha ő meg mi, a többi magyar örökké léteznénk. Mintha nem egy egyéni életutakon, politikai fordulatokon, államberendezkedésekenmessze túlnyúló, ezer éves (sőt, egyedi, páratlan, csodálatos nyelvünk esetében több évezredes) kötelék fűzne minket össze.

Micsoda szűk látókörű, sértődött, a nagyon akart világpolgársága helyett provinciális, békaperspektivikuskis nézőpont az övé.

Mindenkinek joga van egyéni életutakhoz, föl-földobott kőként elindulni a messzeségbe. Elég sokan meg is teszik ezt. Magyar identitásuk, Magyarországhoz való kötődésük az első pillanattól folyamatos kihívások elé kerül, aztán majd lesz valami végkifejlet,a hazatéréstől a teljes fizikai, szellemi és lelki elszakadásig. Mindenre van példa.

De van egy rossz hírem Karáth Katának: aki ilyen szenvedéllyel és elszántsággal bizonygatja a világ előtt, hogy ő már mennyire nem magyar –

Nem ír ilyen cikket az, aki már elszakadt a szülőföldjétől. És nem ír ilyet az, aki legyen bár világpolgár, de azért büszke gyökereire, vagy legalább a magyar Nobel-díjasokra, vagy leg-legalább érez valamiféle szolidaritást, közösséget ha nem is a nemzettel, de családja otthoni tagjaival, felmenőivel, akik egykor Magyarországon próbáltak egyről a kettőre jutni.

Nem, ilyen cikket az ír, akit megszállottan foglalkoztat a saját magyar identitása és annak zavarai. Akinek viszketegsége van a saját benső magyarproblémái miatt.

Sok sikert kívánok Karáth Katának ahhoz, hogy egyszer majd megtalálja a lelki megnyugvást és új, stabil identitását valahol, valamiben.

De nem sokkal azután, hogy ezt a Guardian-beli szomorú ámokfutást olvastam, szembejött valami egészen más, valami egészen felemelő.

A ReConnect Hungary program idei résztvevőinek bemutatkozása jött velem szembe a Facebookon. A ReConnect azt szolgálja, hogy sokadgenerációs magyar leszármazott külföldi fiatalok Magyarországra jussanak, és egy igen tartalmas program keretében megismerjék a magyar kultúrát, életmódot, hétköznapokat.

Egészen elképesztő, hogy negyed- és ötödgenerációs magyar származású fiatalok is vannak közöttük. Olyanok, akiknek már a nagyszülője is idegenben született és alig volt már magyar tudatuk, ismeretük.

Huszonéves amerikai fiúk és lányok jelentkeztek a programba, mert kíváncsiak lettek magyar gyökereikre, mert szeretnék megnézni maguknak a magyar világot,

Egyiküknek ír családneve van. A másik láthatóan feketeősökkel is rendelkezik. A harmadiknak Magyar a családneve, de nem tud semmit Magyarországról.

De mind egyformák abban, hogy szeretnék megismerni a magyarságot, minket.

Míg a Karáth Katák viszketve dobnák le magukról a magyarságukat az idegenségbe menekülve; ebből az idegenségből mások, sokan érdeklődve, kíváncsian, derűsen szeretnék magukhoz ölelni, magukra ölteni a magyarságot.

Mert ilyenek vagyunk mi, magyarok.