Vona kedvence: Julius Evola, a hamis próféta

„Amikor nekiálltam, még nem is éreztem, mennyire bizonyítani fogom áldozatkészségemet azzal, hogy képes vagyok végigolvasni báró Julius Evola egyik magum opusát, a Pogány imperializmust (Nemzetek Európája Kiadó, 2008. Az oldalszámokat zárójelben jelzem). Amennyire csak lehet, összefoglalom, hogy ugyanezt az áldozatot másoknak már ne kelljen meghozniuk. Mivel itt figyelt a polcomon, és tisztában voltam vele, hogy Pártelnök Úr egyik kedvence, gondoltam, beleolvasok a szellemi kútforrásba. Néhány éve ugyanis Vona egy, a 24.hu-nak adott nagyinterjújában filozofált arról, hogy nem tudja, keresztény, illetve katolikus-e ő egyáltalán, mert keresi a minden vallást magában foglaló, azok fölött álló »metafizikai ősforrást«, vagy mi a jó halált.

Nos, itt nem nehéz észrevennünk azt, hogy az ún. »metafizikai tradicionalizmus« szektája hatással volt Pártelnök Úrra. (Azóta már a Spinozában turnézik, szóval ki tudja, hová lett ez a hatás a néppártosodás során.) A szélesebb olvasóközönségnek természetesen fogalma sincs róla, ki az az Evola, és kik azok a metatradik, de hogy közelebb hozzuk őket hozzájuk, ők azok, akik a hiedelem szerint Haynaura szoktak koccintani – aki nyilván a »tradicionalitás« (hiszen a »hagyomány« kifejezés túlságosan magyaros és nem eléggé filozofikus) »magasabb« vagy »igazibb« értelmét képviselte, mint a lázadozó magyarok.

Melyik tradíció?

Kezdjük mindjárt azzal, hogy természetesen a hagyomány roppant értékes dolog, és amennyiben úgy értik, ahogy érdemes érteni – a józan ész, valamint a katolikus tanítás talaján álló hagyományként –, akkor nem is szükséges a dologról vitát nyitni.

Csakhogy Evola rajongói, az ún. »tradicionalisták« ezt maximum afféle kamuflázsként használhatják, ugyanis az égvilágon semmiféle kapcsolat nincs a fenti hagyomány-fogalmak és a metatradik hagyomány-fogalma között, sőt, a kettő egymás éles ellentéte.

A báró onnan indul, hogy egyfajta »spirituális rombolási folyamatnak« vagyunk a tanúi, amely egész a »prehisztorikumba« nyúlik vissza. A kiváló gondolkodó szerint »új középkor« kell, ami persze nem keresztény, hanem pogány, hiszen a középkorban – akárcsak a katolicizmusban – a római pogány hierarchia csodálatosságát pillantotta meg. Azt is írja, hogy a »barbár tisztaság feltámadására« (9.) van szükség, miközben nem sokkal később már a romboló, »szemita hullámot« nevezi barbárnak (16.). Természetesen a kereszténység meghaladására, illetve az azt megelőző római-pogány korszakba kell visszatérni, mert a kereszténységet is a »szemita méreg« vagy »szemita szellem« (27.) hatja át:

A görög-római, majd az északi világ szemitává tételének folyamata – amely nagyrészt a kereszténységnek »köszönhető«  – ama rasszok alsó néprétegeinek felkelése volt, amelyek leigázása révén jutottak az árja-északi népek a maguk ragyogó kultúrájához. (16.)

Erre a kereszténység-problémára még visszatérek, annyi azonban legyen világos, hogy a szerző viszonya a kereszténységhez nem baráti, és egyedül a »hierarchia«, valamint a »római, pogány elemek« iránti furcsa erotikus vonzalma az, ami miatt részben elismerően nyilatkozik a katolicizmusról (de sohasem a kereszténységről, és azzal a gondolattal játszik, hogy talán elfogadható lenne egyfajta katolicizmus kereszténység nélkül – a magunk részéről az ilyen eretnekeket már dobnánk is a máglyára, de mindent mi sem kaphatunk meg azonnal).

Tehát ezzel a szemita borzalommal szemben, amit egyszerűen csak kereszténységnek nevezünk, a megoldás az »ősészaki, szoláris tradícióhoz« való visszatérés, amely tradíció egy „egységes és hatalmas őskultúra« (12.). További bizonyításig. Mindenesetre szerinte »kompromisszumok nélkül« kell visszatérni az »északi, pogány, árja, iráni« stb. tradícióhoz, szemben a kereszténységgel, amely a modern forradalmak, a liberalizmus gyökere, minden hierarchia, kiválóság, arisztokrácia ellensége.

A kereszténységen alapuló »civilizáció« kifejezés zárójelbe tétetik, hiszen ez az »anyag, az arany, a gép, a szám birodalma«, amelyben magasztalják a »gyakorlatot« (7.). Ó, borzalom. Miközben a bölcs báró elítéli a romantikát, ő maga is a romantika nyelvét használja. Szerinte a filozófiával, »kultúrával«, napi politikával le kell számolni, ezekre nincs szükség. Igazán kár, hogy a mi – igaz, »szemita szellemmel áthatott« – kultúránkban épp ezek kapcsolódnak a hagyomány kifejezéséhez, különösen a gyakorlathoz, így kissé pislog az ember, mire is gondolt a költő. De a kedvünkért összefoglalta: »Anti-Európa, antiszemitizmus, antikrisztianizmus: ez a jelszavunk«. (20.) Derék. Tehát valahol ebben keresendő a tradicionalisták tradíciója.”