„Ahogy pedig híre ment, hogy Szaúd-Arábiában rövidesen a nők is vezethetnek autót, a gyárak óriási reklámkampányba kezdtek, kifejezetten az eddig a piactól elzárt, új vásárlóközönséget megcélozva. A piactól való elzártság – legyen az oka akár anyagi, akár valamilyen szabályozás – ugyanis kiváló ösztönző a (túl)fogyasztásra.
A kevésbé fejlett – sokszor harmadik világként emlegetett – országok pedig tele vannak a piactól leginkább a szegénységük miatt elzárt emberekkel. De mert a műholdas televíziók vagy az internet Afrika legeldugottabb falvaiba is elviszik a fejlett világ látszólagos idilljét, mondjuk a középkori főtéren zsír- és laktózmentes tejjel felöntött lattét kavargató, jól öltözött fiatalok képét, akik kávéjukat kihörpintve beülnek csillogó-villogó autójukba, és iPhone-jukról kellemes muzsikát hallgatva eltűnnek a naplementében, ezekben az emberekben szinte olthatatlan fogyasztási vágy ébred. Valami olyasféle vágy, mint amikor a Grósz Károly-féle világútlevél bevezetésekor mi, magyarok megrohamoztuk Bécset, és felvásároltuk az összes Gorenje hűtőszekrényt.
De van egy másik alapvető emberi tulajdonság is: saját helyzetünket legtöbbször nem azzal hasonlítjuk össze, hogy honnan jöttünk – legyen az Afrika vagy az 1990 előtti Magyarország –, hanem azzal, ahová mások eljutottak. A jobb élet reményében ideérkezők így könnyen csalódottá, rosszabb esetben frusztrálttá válhatnak, hogy életük csak jobb lett, de nem a legjobb. Ami pedig hosszú távon komoly társadalmi elégedetlenséghez és ebből eredően feszültséghez vezethet.”