Feltámadás

„Ez nyilván irritálja az énség korszakának elidegenedett, magára maradt szerencsétlenjeit, akik folyamatos kényszert éreznek önnön felpuffadt arcuk mutogatására a rettenetes űrben, amit Jézus hiányzó alakja jelent jelentéktelen életükben. Ideje felismernünk és megértenünk őket.

Mert ők azok, akik szerint az alaptörvény nem kezdődhet úgy, hogy Isten, áldd meg a magyart. Ők azok, akik mindennel elégedetlenek, mert ha kapnak valamit, az nekik jár, ha pedig nem kapják meg, ami után sóvárognak, akkor az irigység gyilkos indulatokat horgaszt föl bennük azok iránt, akiknek több jutott.

Ők gondolják úgy, hogy nincs szülőföld, nincs haza, ott kell élni, ahol vastagabban kenik a vajat a kenyérre. Nekik mindegy teljesen, hogy beszélik-e majd ötven év múlva is az anyanyelvüket, hogy unokáiknak jelent-e majd valamit az, hogy őseik magyarok voltak.

Felfuvalkodott önhittségük már ott tart, hogy kétségbe vonják az egész teremtést, ők azt is jobban tudják, és azért küzdenek, hogy családnak minősüljön a nővé operáltatott férfi házassága az ajtókilinccsel. Nekik mindegy, ha elözönlik a Kárpát-medencét is annak a hitnek az erőszakos terjesztői, akik szerint Jézus nem megváltó, csak egy próféta a sok közül.

Gazdasági előnyökről ábrándoznak, meg integrációról, míg le nem vágják a fejüket. Nem szabad gyűlölnünk őket, nem válhatunk olyanná, mint ők. De a leghatározottabban vissza kell utasítanunk azt, hogy ők akarják meghatározni Magyarország jövőjét.

Úgy várunk most a feltámadásra, hogy fél szemmel azért már egy héttel későbbre sandítunk. A dolgok egyébként is összefüggenek, de most még fontosabb, mint valaha, hogy megértsük: van olyan döntés, amit csak egyszer hozhatunk meg. És ez egyszer jól kell döntenünk. Mert bocsánatot sem lesz kitől kérnünk, ha elrontjuk.

Remélem, érti mindenki, mire gondolok.”