Március 21. – Valaha ünnepeltették ezt a napot a szocialista Magyarország hivatalosságai: a „dicsőséges Tanácsköztársaság”, az „első munkáshatalom”, a „forradalmi ifjúsági napok” ünnepe volt a csillagászati tavasz kezdete.
Balról egy emancipációs kísérlet, amely „kétségtelen túlkapások mellett” azért „elért bizonyos eredményeket”; jobbról pedig elintézték (és máig elintézik) annyival, hogy tombolt a vörösterror és a népbiztosok között alig akadtak nem zsidók.
Én mindkét narratívát elutasítom.
A magyarországi szovjetköztársaság nem volt sem dicsőséges, sem holmi „zsidó-szabadkőműves világ-összeesküvés”.
A magyarországi szovjethatalom tragikomédia volt, válságjelenség, amolyan állatorvosi ló,
amely egyenes következménye a Nagy Háborúnak és a Monarchia széthullásának, de annak a felszín alatti erjedésnek is, amelyet ideig-óráig elfedett a Monarchia arisztokratikus és nagypolgári világa.
Volt itt egy ancien régime ódon címekkel, rangokkal, klérussal, tisztikarral és tizenkét fizetési osztállyal; „alatta” pedig egy gyors iramban átalakuló-polgárosodó társadalom a maga modernizációs kihívásaival, válságaival, kávéházi világával, neurotikus életérzésével, nemzedéki harcaival.
Jó lenne tudni, vajon mi vitte át a baloldalra a hajdani királyhű, liberális zsidó nagypolgárság fiait; vajon miért álltak az értelmiség legjobbjai a bolsevikok mellé?
A Tanácsköztársaság története elválaszthatatlan a magyar értelmiség történetétől, és talán máig ható érvénnyel sok mindenre magyarázattal szolgálhat.
Történészek, hajrá! Írjatok remekműveket!