A lázadás természetéről

A minap a Mandineren Békés Márton és Leimeiszter Barnabás értekeztek a lázadásról, mint olyanról, per definitionem mit jelent ez napjainkban, mivel lehet, sőt, mivel kell ellenszegülnünk a mindennapok ártásával szemben. Amit bizonyossággal megállapíthatunk, az az – és milyen szerencse –, hogy

A kapitalista berendezkedés befödte minden elképzelhető kijáratát a felesleges gőznek, és kizárólag olyan módon engedi leereszteni a felesleget, amit energiaként saját gépének további működéséhez felhasználhat. Lázadni különben is csak azóta szükséges és elvárt, amióta a bomlás egyre csak jobban szétrohasztja a mindenkori társadalom értékeit és alapelveit.

Az uralkodók egykori sacer-méltósága idején, akik az isteni jog alapján uralkodtak és legitimációjukat abból nyerték, hogy valóban összekötötték a földit az égivel, a lázadás fogalmilag sem létezhetett az emberek mindennapi viszonyulásaiban. A spirituális és a világi hatalom egy kézben való összpontosulásakor a lázadás egyben az égi, abszolút rend ellen való lázadás is lett volna, de ebben az esetben mondhatjuk Lázadásnak is. Erre egy Lucifer képes, de nem az ember. Az utolsó visszhangjait ennek a felfogásnak a Római Birodalomban láthatjuk, illetve a Szent Római Birodalom ghibellin-ideájában, de ezek bővebb kifejtése már messzire vinne minket.

Később, amikor a királyi alak elhalványult és a ksátrija-kaszt, a harcosok vették át az irányítást, a sacer-méltósággal együtt az isteni jelleg is elveszett, az irányítókból katonai vezetők lettek, akik az időbeli igazságosság alapján uralkodtak. Az államhoz való lojalitást többé nem a szakralitás adta meg, hanem harci erények, mint a hűség és a becsület. Mindezek a nagy, európai monarchiákban lelhetőek fel, és a megindult erjedési folyamat magával hozta a sokasodó társadalmi problémákat. Úgy is mondhatjuk, hogy a lázadásokat is.

A további bomlások során a harci kaszttól a kereskedőkhöz került a vezetés. Az arisztokraták és a monarchiák ereje folyamatosan csökkent az alkotmányozások, forradalmak és egyéb modernizációs törekvések miatt. A folyamat ezen szakasza már sokkal gyorsabb fokozatba kapcsolt, éspedig pontosan a lázadások mindennapossá válása miatt. A monarcha ekkorra az ország akaratának alávetett, az uralkodó többé nem uralkodó, csak báb egy demokratizált, szépelgő előadásban. Kialakult a kapitalista, oligarcha réteg, akik a szakralitás és becsület helyett a szenet és az acélt tekintették értéknek. Az államhoz való hűséget különféle egalitárius, társadalmi szerződésekhez kötötték, az emberek közötti valódi kapcsot a gazdasági és anyagi szükségletek és egymásra hagyatottság jelentette. A kereskedőosztály pedig saját érdekei érvényesítésére mindenhol abban volt érdekelt, hogy demokratikus és liberális eszméket hirdessen és vigyen győzelemre. Szükségszerű – és valamelyest felmentése is az embereknek – ontológiai folyamat, hogy amennyiben fellazuló, semmivé váló „elveket” tapasztalunk a mindennapjaink során, akkor azokat a helyükön is fogjuk kezelni. Megfelelni és igazodni csak a teljességhez lehet, amikor ennél kevesebbhez akarnak társadalmakat idomítani, ott

Az erkölcsben nincs relativitás.

A lázadás és minden magasabb és értékesebb lerontása egymást erősítő folyamat, és így érkezünk el napjaink világához. Bár látszólag még hatalomban van a kereskedőosztály, valójában a plebsz kormányoz. A kommunisztikus ideológiák felemelkedése és uralkodása szinte kizárólagos. A robotizált és profánná alakított, teljességgel indifferenciált társadalomban olyan eszmék határozzák meg a mindennapokat, amelyek a továbbiakban már kontrollálhatatlanok. A munka fogalma jelenti a legmagasabb ideát, az összes érték és hagyomány a modernség alávalóságával fertőzött. Ezért abban a korban élünk, amikor a lázadás nem csak a kezdő sorokban leírtak miatt veszítette el az értelmét, de azért is, mert tulajdonképpen minden normalitás megszűnt, ami ellen harcolni lehet. Itt lépünk be a baloldal fantáziavilágába.

Nem azért karolnak fel ostobaságokat és abnormalitásokat, mert ez a revolúció útja, hanem azért, mert semmi más sem maradt, de a reflex továbbra is él.

Hogy fest ez a lázadás a kulturális életben? A legújabb kori irodalomban valami oknál fogva az az alkotó számíthat ájult tiszteletre és vallásos révületre munkái irányában, aki a lehető leginkább képes kifacsarni, érthetetlenné és lényegileg befogadhatatlanná tenni egy irodalmi szöveget. Különben az entellektüelek ugyanígy a filmművészetben is ugyanezt a stílust szeretik a vállukra emelni, van nekünk több olyan, külföldön is neves filmrendezőnk, akiket az tart közmegegyezéssel a legmagasabb polcon, hogy senki sem érti, mit is akarnak tulajdonképpen, viszont roppant módon unalmasak, ezért – véli a kispolgári ízléssel megvert entellektüel – minden bizonnyal értékesek is. Csakhogy ami értékes, az soha nem unalmas, és ha most szabadbölcsész lennék, biztos idézném Keats unalomig emlegetett mondatait a szépségről és az igazságról.

A posztmodern ízlésficam, a mondattalan mondatok és a tárgyiasított líra elfedik a normalitást. De mit tegyünk, ha csak így lehet lázadni? Úgyszintén – elvonatkoztatva az ún. modern szépirodalomtól – megfigyelhető ez a tendencia a közírói tevékenységben is, aminek az igazi bal lengőt az internetes újságok hozták el. Kényszeredett humorizálás, régen elcsépelt hasonlathalmazok, a lassan negyvenen túljutott úri fiúk nyekergő haverkodása (erről mindig az a Steve Buscemi gif-mém jut eszembe, a „how do you do, fellow kids?”), és persze a mindent átitató, mérgező cinizmus, mert semmi sem igazán fontos, hiszen a South Park libertarianizmusa is megmutatta húsz évvel ezelőtt, hogy mindenen röhögni kell. De mit tegyünk, ha csak így lehet lázadni?

Amikor azt mondom, posztmodern, nem csak az elmúlt évtizedekre kell gondolni. Karinthy már száz évvel ezelőtt is gúnyt űzött Szabolcska Mihályból, ma a Nyugat-nemzedékeit úgy tanuljuk, mint a 20. század eleji magyar irodalom egyetlen érdemleges szegleteit, míg a szélsőjobboldaliság címkéjével feledésre ítélt Tormay Cécile-t, Sértő Kálmánt vagy éppen Herczeg Ferencet elvitte a víz. Nekünk évtizedek óta

És bezárván ezt a hosszabbra sikerült zárójelet a művészi kitekintéssel, az a fő megállapításom, hogy napjaink történéseit látva már a lázadás fogalma is addig devalválódott, hogy semmit sem tudunk vele kezdeni. A materiális világ olyan mélyen jár a fertőben – Kali-yuga, utolsó idők, nevezzük akárhogyan is –, hogy rendszerszintű változásra már nem lehet számítani. Amire készülhetünk és ami megnyugvást jelenthet nekünk, az az Isten Országának ígérete, a visszatérés a sacer-méltósághoz.

A Septuagintában olyannyira nem félretolt fogalom ez a kifejezés, hogy számos módon hivatkozik rá az Írás. Az eredeti, héber megnevezést, a malchut Jahvét különféle árnyalatokban igyekszik visszaadni az ógörög fordítás. Ha konkrétan az isteni hatalomról beszél a szöveg, aktív cselekvéssel, úgy a dünasztei, a deszpoteia és az exousia kifejezésekkel él – furcsa mód nem a demokratia vagy démosz szavakkal operál, ahogy azt a lázadók azóta is mindig szeretik.

Túlságosan elemelkedettnek tűnik mindez? Olyan leírásnak, ami csak fantasy-ként értékelhető? A lázadás okozta erjedés az oka. A felforgatás, ami mindent megkérdőjelezhetővé tett és mindent felülbírálhatóvá változtatott. Materiális dimenzióban – mit tagadjuk – sikeresen elvégezte feladatát. Persze nekünk sem lehet cél, hogy lunáris tespedésben várjuk az elkerülhetetlent. Dolgozhatunk azon, hogy minél több ember megértse, mit tett velünk a kötelező lázadás.

A harcot elveszítettük, de a háborút előre elrendelt okokból nyerjük meg.