valahogy úgy, ahogy a hajdúszoboszlói fogtechnikus eltörmelékesedett nyelvét sok tekintetben megelőlegező Louis-Ferdinand Céline írta ars poeticájában, az Entretiens avec le professeur Y-ben: „Kedves Y professzor, én aztán tényleg mindent tisztelek… de megmondom magának: teljes szívemből ellenzem a gondolatokat!... nekem nincsenek gondolataim! egy sem! nincs is vulgárisabb, közönségesebb és gusztustalanabb, mint a gondolatok! tele vannak velük a könyvtárak! és a kávézók teraszai!... minden impotenst csak úgy szétvetnek a gondolatok!... meg a filozófusokat!... szakmányban gyártják a gondolatokat!... elkábítják velük a fiatalokat! a fiatalok, mint tudja, képesek minden benyelni… mindent”, és így tovább, oldalakon át taglalva, milyen szörnyű buzgalommal ássák bele magukat a fiatalok a szintézisekbe és ideákba, míg a nevezett professzor, aki voltaképpen egy nyugalmazott ezredes, de lehet, hogy nem, és azzal bízták meg, hogy interjúvolja meg az elátkozott írót, akit persze gyűlöl, szóval a professzor fényes nappal összehugyozza magát a párizsi köztéren. És mi csak álmodunk arról, hogy ennyire valóságos, önazonos reakciónk legyen valamire (bármire). Vagyis csak álmodom, persze, erről a nagyon okosnak tűnő többes szám első személyről kellene nagyon sürgősen leszokni, csak magamat képviselem, vagy azt se, a lényeg az, hogy new year, new me, az „így látom én a világot”-jellegű, törhetetlenül crescendáló szövegeket annyira se veszem többé komolyan, mint korábban, és még véletlenül sem próbálom meghatározni magam, amire a gondolatok, gondolom, vannak. Ha rákényszerítenek, azzal vágom ki magam, hogy ideológiailag nagyjából Francisco Franco és a két duci hölgy között helyezkedem el félúton, bármit is jelentsen ez – és remélem, pont a bármit jelenti. A batiszkáf darabjaira hullott és végleg elmerült, maradt az én, az meg, tudjuk, valaki más.
Zárójel bezárva, ahogy a kormánypárti publicisták mondják.
*
Békés Márton elemzése prímán leköveti azt a folyamatot, aminek a során „a fogyasztói társadalom könnyedén megemésztette, ami ellene jött létre”, a forrongás rendszerré sűrűsödött, a felforgatás kényelmi funkcióvá merevült – funkcióvá abban az értelemben, hogy a lázadás fogalmát a haszonelvűség sajátította és üresítette ki, amely Georges Bataille szerint a Jóról alkotott képzeteink alapjául szolgál.
A felforgatás – ezt nem olyan nehéz belátni – akkor igazán felforgatás, ha értelmetlen: nem hogy nem lehet pozitív célok szolgálatába iktatni, de a legélesebb ellentétben áll az egyéni és közösségi érdekeinkkel. Ehhez képest a felforgatás aktuális témái, az önigazolás forradalmi trópusai ugyanolyan elengedhetetlen feltételei a huszonegyedik századi ember jólétének, mint mondjuk a társadalombiztosítás.