Nincs idő sietni – idő, politika és társadalom

„A politikafogalmak legnagyobb része valamilyen érdekartikulációval, közösségszervezéssel, értékteremtéssel vagy az éppen aktuális ellenség kiválasztásával azonosítja a politikai tevékenységet; manapság gyakran hallani, hogy a politika a pillanat uralásának művészetévé vált. De a politikának végül mindig is feladata volt kiválasztani és minél gyorsabban reagálni a különböző ügyekre, így ez a megfigyelés némileg rosszindulatú módon a politikai döntések alanyairól, az azokat elszenvedőkről szól. Ugyanis az a tömeg, akit pillanat uralta kommunikációval le lehet vinni a szavazófülkébe, majd lehet leadatni vele egy voksot, mintha nem ugyanaz a tömeg lenne, akit egy demokráciában amúgy látni szeretnénk.

Valami mintha megváltozott volna bennük, bennünk – »elment belőlem, itthagyott, az én jobbik részem«  – halljuk Cseh Tamást. A jelenség, részben legalábbis, de magyarázható egyszerűen a civilizáció idősíkjainak összekuszálódásával is. Nem kell feltétlen az emberi pszichében vagy a fejletlen politikai kultúrában, legrosszabb esetben a lezüllő, új generációban keresni a válaszokat. A politikai pártok egy része már könnyedén működőképes hosszú távú vagy rövid távú, vagy akár bármilyen megragadható ígéret vagy kampányprogram nélkül, sőt még választást is képes nyerni így. A világpiacon megjelentek olyan cégek, mint például a Cambridge Analytica vagy a Renaissance Technologies, amelyek könnyen és legálisan hozzáférhető, valós idejű adatokat gyűjtenek a potenciális választók online aktivitásáról, személyiségprofilt alkotnak ezek segítségével, majd kvázi személyre szabott, érzelmi tartalmú üzenetekkel, álhírekkel, ígéretekkel kezdik bombázni őket. Ha nagyon poétikusan akarnánk fogalmazni, korábban elképzelhetetlen módon lerövidült a hatalomra törekvők útja a tömegek szívéhez, amit oly elszántan próbáltak évezredeken keresztül hol madárbéljóslás, hol közvélemény-kutatások segítségével kifürkészni. A választónak effektíve azt mondják, amit hallani akar – vagy éppen kialakítanak benne egy olyan érzelmet, hogy azt akarja hallani, amit mondanak neki. A jelenséget néhányan a »politika halálaként« aposztrofálták (Rév, 2016). Így viszont már tényleg nincs szükség előre kimunkált választási programra. Az algoritmusok felgyorsították a politikai kommunikációt, megnehezítették a felhasználók egyéb információhoz való hozzájutását, és megtanulták befolyásolni a döntéshez vezető érzelmeket. Ilyen eszközzel simán tető alá lehet hozni egy Brexitet vagy egy Trump-kampányt. A politikai-, krízis- és médiakommunikációs szakértők előre kalkulálnak azzal az időintervallummal is, amit egyfajta periodikusan ismétlődő amnéziaként lehetne jellemezni: a botrány példátlanul gyorsan kifakul a tömegek emlékezetéből.”