Beszéljünk a becsületről – kommentár a Horthy-vitához

Horthy Miklós kormányzó lelki üdvéért bemutatni szándékozott – az auschwitzi haláltábor felszabadításának emléknapjára időzített – szentmise apropóján gondolatébresztő vita bontakozott ki a Mandineren, erre kívánok reflektálni néhány gondolattal, különös tekintettel Trombitás Kristóf Beszéljünk a realitásról – kommentár a Horthy-vitához című cikkére.

Úgy vélem, tanácsos lenne némi tisztánlátás egy olyan férfiú történelmi életútja tekintetében, akinek erényeit és érdemeit jobbról szerfelett feldicsérik, balról pedig nem csak elvitatják, hanem őt magát a történelmi emlékezetből is kiirtanák. Hat összetett állítással kívánok hozzájárulni a közös gondolkodáshoz:

Először is, Kun Béla szégyenteljes bolsevik „tanácsköztársaságának” népbiztosai nem a Nemzeti Hadsereg, hanem a román királyi hadsereg elől futottak Bécsig; Horthy fővezér darutollasai pedig csak azután masírozhattak be a székesfővárosba, miután a románok elhagyták Budapestet. A versailles-i Trianonban, 1920. június 4-én aláírt „békeszerződés” rögzítette az 1919-ben kialakult gyászos status quót. Sem a Károlyi Mihály-féle baloldali és radikális népköztársaságnak, sem a kommünnek nem volt sem hatalma, sem képessége és ereje ahhoz, hogy változtasson a katasztrofális helyzeten; ám ugyanez érvényes a Nemzeti Hadseregre és a szegedi ellenforradalmi kormányra is.

Másodszor, a néhai kormányzót gyakran éri a vád balról, hogy ő volt a fehérterror szellemi atyja. Ez súlyos tévedés és olyan ítélet, amely meglehetős aránytévesztésről tanúskodik. Horthy antiszemitizmusa és antikommunizmusa korántsem volt egyedülálló jelenség, amiképpen az sem, hogy ezeknek az eszméknek a hulláma éppen 1919-ben tetőzött.

Horthy nélkül is lett volna fehérterror. A fehérterrort ugyanis a vörösterror hívta életre; erre irányuló reakció volt, nem csak Magyarhonban, hanem másutt is. Héjjas Iván és Prónay Pál olyan alakok teremtményei, mint Korvin Ottó és Szamuely Tibor. A háborús vereség szülte zűrzavar, a magyar társadalom végzetes gyengesége és itt-ott megmutatkozó züllöttsége felkavarta az állóvizet és felszínre hozta a legundorítóbb söpredéket, jobbról és balról egyaránt. Noha számtalan idézetet találhatnánk, amelyek a hajdani kormányzó antiszemitizmusát és szűklátókörűségét, felszínes és olcsó irredentizmusát bizonyítják, akik Adolf Hitler és Horthy közé könnyűszerrel egyenlőségjelet tesznek, gondolkodjanak el ezen az 1940-ben kelt levélrészleten.

A kormányzó így írt Gróf Teleki Pál m. kir. miniszterelnöknek: „Azonkívül messze veszélyesebbnek és értéktelenebbnek tartom hazámra nézve példának okáért a nyilasokat, mint a zsidót. Az utóbbi ide van érdekből is kötve, és adoptív hazájához hűségesebb, mint a nyilas, kik – mint a román Vasgárda – országunkat megzavart elméjükkel német kézre akarják játszani”.

Harmadszor, Horthy Miklós véletlenek sokaságának köszönhette a főhatalmat, és ebben – úriemberi erényei és háborús érdemei mellett – még angoltudásának is lehetett némi szerepe. Ő volt az egyetlen, aki az angolszász antant-megbízottakkal anyanyelvükön tárgyalt. Legitimisták részéről méltán éri a vád, hogy Horthy megszegte a törvényes uralkodónak tett hűségesküjét és becsapta Boldog IV. Károly királyt. Van ebben igazság, hiszen a megszerzett-kiharcolt hatalomról nem könnyű lemondani. Amikor ilyen erkölcsi választás elé kerül a hatalom birtokosa – aki maga is gyarló ember –, döntenie kell, a hiúságára hallgat-e vagy a tisztességére. Horthy döntésében biztosan szerepet játszott a hiúság – ráadásul az első ízben visszatérő uralkodó a Magyar Királyi Szent István Rend nagykeresztjével hízelgett neki –, de nem volt tisztességtelen: helyesen mérte fel, hogy Magyarországon 1920-ra Habsburg-ellenessé vált a közhangulat, s ha enged a királynak, azt kockáztatja, hogy a bosszúszomjas kisantant lerohanja az országot, és ezzel nem csak saját hatalmát tette volna kockára, hanem a maradék Magyarország területi épségét is. 

Negyedszer, sokan hajlamosak eltekinteni attól a körülménytől, hogy ez a főhatalom 1920-ra alkotmányossá vált és Horthy kormányzó személye és tisztsége megtestesítette a törvényes monarchiával való jogfolytonosságot.

Őt olyan figurákkal egy lapon említeni, mint Hitler és Benito Mussolini, merő rosszindulatra vall és történelmi vakságról árulkodik. A Horthy-rendszer alkotmányos tekintélyuralmi parlamentáris monarchia volt – mindhárom jelzőn kéretik eltűnődni –, amely szintén nem egyedülálló a maga korában és e földrajzi-politikai térségben. Horthy kivételes méltósággal viselte kormányzói hivatalát; a reprezentatív államfői méltóság és a politikus történelmi felelőssége persze nem ugyanazon érem két oldala. Amikor 1939-ben sor került az első titkos választásra és nyilasok alkották a Képviselőház egyik legerősebb frakcióját, már olyan liberális és angolbarát konzervatív személyiségek is a kormányzó méltóságában – és nem a szabadon választott, népképviseleti törvényhozásban – látták az ország függetlensége, az alkotmányosság, a parlamentarizmus és a maradék polgári szabadságjogok megőrzésének és védelmének legfőbb biztosítékát, akik korábban inkább kritikával illették őt.

Ötödször: 1938-ra, legkésőbb 1939-re megmutatkoztak a kormányzó szellemi-politikai képességeinek erőteljes korlátjai, s mindazért, ami ekkortól történt, ő is felelős. Az ország megindult a – Sir Winston Churchill fordulatával élve – „csúszós lejtőn”, ahol nem volt megállás. Hitler területi „ajándékaiért” hatalmas árat kellett fizetni: nem csak a második magyar hadsereget és az elhurcolt magyar zsidóság százezreit, hanem a becsületünket. Trombitás Kristóf felteszi a kérdések kérdését: „Nézzük meg Lengyelország helyzetét. A lengyelek a világháború első percétől szemben álltak a németekkel. Küzdöttek, harcoltak, hatalmas áldozatokat vállaltak. Ha valakik igazán és szenvedélyesen náciellenesek voltak és ezért a legnagyobb erőket mozgatták meg, azok a lengyelek. Mit értek el vele?” Nem kevesebbet értek el vele, mint azt, hogy megőrizték hazájuk becsületét! És ez annak ellenére is igaz, hogy Lengyelország a háború után a szovjet érdekszférába került. Az 1939 szeptemberi honvédő háború, az emigráns kormány tevékenysége, a varsói felkelések révén, az idegenben harcoló lengyel katonáknak hála, Lengyelország megőrizte a tartását, és ez nem kevés! Igaza volt Churchillnek: az az ország, amelyik harcban esik el, képes talpra állni. Nekünk a sikeres kiugrásra sem futotta.

Talán egy Mannerheim tábornagy erélyére és tehetségére lett volna szükség ahhoz, hogy hazánk kedvezőbb feltételekkel várja a békét és ne szédüljön bele Hitler halálos ölelésébe, de ellenállhasson Sztálin Vörös Hadseregének is. Ám Horthy kormányzó nem volt államférfi. Ezt a régimódi úriembert a becstelen Hitler könnyűszerrel becsapta. A kormányzónak még 1944. március 19-e után is maradt annyi lelkiereje, hogy a helyén maradjon. Erkölcsi kötelességének tartotta, hogy kiszabadítsa hazáját a nácik karmaiból, ám a megszállt országban nem maradt sem kellő hatalma, sem ereje ahhoz, hogy védelmezze az ország függetlenségét és polgárait. Mindazok, akikre a kiugrás során számított – kezdve a tisztikarral, a polgári közigazgatási karral egészen a Vitézi Rendig – elárulták és elhagyták. Talán korábban kellett volna „dobni egy kurucosat” annak érdekében, hogy – a lengyelekhez hasonlóan – emeltebb fővel álljunk talpra.

Végül, hatodszor: nem tudom és nem tisztem megítélni, hogy a kezdeményezők véletlenül vagy szándékosan időzítették-e a tervezett szentmisét épp január 27-ére. Horthy kormányzó ugyanis 1957. február 9-én hunyt el, özv. Horthy Istvánné Edelsheim-Gyulai Ilona grófnő pedig 2013. április 18-én. Sem a véletlenre, sem a szándékosságra nincs mentség. Akik mégoly halkan is, de felhívták a szervezők figyelmét az időpontra, nem a „baloldali véleményterror” ágensei: a holokauszt nem a baloldal ügye, hanem ugyanolyan nemzeti tragédia, mint Trianon, valamint a nyilas és a kommunista zsarnokságok; Auschwitz pedig Muhi és Mohács után a harmadik legnagyobb magyar temető. Noha a kormányzó leállíttatta a budapesti zsidóság deportálást – és ezt az érdemet nem vitathatja el tőle senki! –, a vidékiek elhurcolását tétlenül szemlélte, korábban pedig szentesítette e magyar állampolgárok tömegeit jogfosztott állapotba taszító törvényeket. Lehet, hogy Magyarország olyan sziget volt Európában, „ahol kellemetlen és szűkülő lehetőségekkel, de élni lehetett”, ám ez a sziget 1944-ben úgy süllyedt el, mint Atlantisz.

A Horthy-rendszer – szemben a szélsőjobboldal vágyaival-reményeivel és a szélsőbaloldal atavisztikus félelmeivel – soha nem támad fel.

Csak a helytelenül értelmezett, blikkfangos szólamok maradtak és a zsigeri gyűlölet; a hatásvadász, öncélú ciráda; a gondolatnélküliség és az olcsó érzelmesség semmitmondó frázisai; a zabolátlan ömlengés és a trágárság vércsevijjogása; a mindent átható vulgarizmus áporodott izzadságszaga. Hát ilyen Magyarországot akarunk?

Jól tudom, hogy olyan korban élek, amikor csakis kisebbségben lehetek ezzel az attitűddel és a véleményemmel, mégis érzek valamiféle rezignált derűt, amelyet Ernst Renan bon mot-ja világít meg a legékesebben: „Aki arra törekszik, hogy a jövő igazat adjon neki, annak olykor bele kell nyugodnia, hogy divatjamúlt.” Divatjamúlt és talán önsorsrontó módon ragaszkodom olyan eszményekhez, mint az ország becsülete és vezetőinek elvárt tisztessége, a polgári jogegyenlőség, vagy a nemzeti közösség integritása, tekintet nélkül származásra, vallásra és politikai meggyőződésre. Talán nem hiába. 

A gazdag magyar múltból tanácsos lenne érdemdúsabb példaképeket választani. Isten nyugosztalja a néhai kormányzót!