A mi sarunk

„Idén tizennégy éve lesz már, hogy a V4-es országok, tizenegy éve pedig, hogy Románia és Bulgária csatlakozott az Európai Unióhoz. Arra még a legoptimistábbak sem számíthattak komolyan, hogy a csatlakozás egy csapásra eltünteti ennek a térségnek minden elavult, lehúzó politikai és társadalmi hagyományát, azt ugyanakkor elég kézenfekvő volt várni, hogy az EU, mint béke- és jóléti projekt, a társadalmi feszültségek enyhülését hozza.

Ehhez képest 2018 elején Románia miniszterelnöke minden további nélkül akasztással fenyegetőzik, amikor a kisebbségi autonómiáról kérdezik – ami, mármint a kisebbségi autonómia, az EU fejlettebb részeiben egyébként jó ideje egyáltalán nem számít rendkívüli modellnek.

Mi történik vajon az EU keleti felében, ami miatt bő egy évtized nemhogy arra nem volt elég, hogy hatékonyan felszámolhassuk a káros társadalmi tendenciákat, hanem az elmúlt néhány évben azzal kell szembesülnünk, hogy a rasszista, kirekesztő, a társadalmi különbségek elmélyítésében érdekelt erők egyre inkább előretörőben vannak, és komoly társadalmi támogatottságot élveznek. A román miniszterelnök kijelentése nemcsak arra mutat rá, hogy a kisebbségi kérdés az EU számos tagállamában nagyon is eleven feszültségforrás (lásd például az uniós szervek teljes bénultságát a katalóniai helyzet kapcsán), hanem elsősorban arra, hogy az EU keleti felében még egyáltalán nem vettünk búcsút a kilencvenes évekre emlékeztető politikai stílustól, sőt, a legutóbbi csehországi (főként Tomio Okamura rasszista pártjának sikere), szlovákiai (a még mindig jó esélyekkel erősödő Kotlebáék, a »romabűnözéssel« vagdalkozó Smer) és magyarországi (bujtatott antiszemitizmussal fűszerezett gyűlöletkampányok) fejlemények arról tanúskodnak, messze vagyunk még a lejtő aljától.”