Magyarként újjászületni

„»A szívem magyar / Nincs bennem kérdés / Semmi nem tisztább / Nincs semmi más« – így szól Roxana Tudor Pont című verse, amelyben a magyar nyelv és kultúra iránti szerelméről vall. A dél-romániai születésű, bukaresti reklámmenedzser életét harmincöt évesen egy baleset fenekestül felfordította. Olyan spirituális élmények érték, amelyek hatására rádöbbent, hogy tősgyökeres oltyán létére »mi egy vérből valók vagyunk«. Azóta időt és energiát nem sajnálva törtet kitartóan a magyarrá válás útján, követve szíve parancsát. Roxana lapunknak mesélte el magyarrá válása csodás történetét.

– Honnan jött ez a magyarságtudat? Vannak magyar felmenői?

– Egy szem se. Olténiában, Dél-Romániában nőttem fel. Nyolc évvel ezelőtt kerültem Bukarestbe, hogy a szakmámban dolgozhassak – most egyébként üzletfejlesztési vezető vagyok egy reklámügynökségnél. Korábban nem szimpatizáltam a magyar kultúrával, magyar szóval se nagyon találkoztam. Aztán egyszercsak rám zuhant egy könyvespolc.

– Egy könyvespolc?

– Igen, otthon. Majdnem eltörte a gerincemet. Ez 2015 májusában történt, onnantól kezdve hónapokig kórházról kórházra jártam, ágyhoz voltam láncolva, alig ettem, éjjel-nappal üvölthetnékem volt a fájdalomtól. Közben állandóan egy furcsa magyar zene visszhangzott a fülemben, amit talán egy hónappal a balesetem előtt hallottam először. Zámbó Jimmy egyik dala volt – tudom, nem a legmélyebb, legtartalmasabb zene – de számomra úgy hatott, mint valami mennybéli orvosság, amely enyhítette a fájdalmaimat, és megnyugtatott. Már lábadoztam, amikor elkezdtem kutatni a dal és az édes nyelv iránt, amelyen hozzám szólt. Próbáltam magyarul tanulni, a nulláról, főleg az internet segítségével, eléggé keservesen. Még mindig nevethetnékem támad attól, ahogyan hiába próbáltam ezredszerre is megjegyezni a számok nevét vagy azt, hogy »csütörtök«. Bár egyébként hobbim a nyelvtanulás – beszélek angolul, franciául, olaszul, valamennyit bolgárul, portugálul és héberül is, egy kicsit németül, spanyolul, törökül és fársziul, a magyar lehetetlen küldetésnek tűnt. Egyszer majdnem feladtam, de már késő volt: már a részemmé vált. Hiszem, hogy ami egyszer segített túlélni, veled marad egész életedben. Szóval vettem könyveket, magyar zenéket hallgattam – még mindig jobban éneklek, mint beszélek magyarul, nincs elég beszédrutinom, a hargitaiak szerint meg pesties a tájszólásom –, magyarokkal kezdtem barátkozni, ilyesmik.

– Mit szólt mindehhez a környezete? 

– A családom és a barátaim rossz viccnek gondolták, remélték, ha meggyógyulok, abbamarad ez az egész. Mire mész a magyar nyelvvel? Kérdezgették. Hogy mire? Éppenséggel az életemet köszönhetem neki, és már nem is tudok nélküle élni. Fájdalmas és egyszerre csodálatos útja volt ez a boldogságnak. Végül ők is elfogadták, hogy megváltoztam, s hogy a szívem már magyar.”