Kultúránk filozofikus másnapja

A kultúra szót tágan, egyre megengedőbb értelemben használjuk. Egy meghatározás szerint kultúra mindaz, amit az emberek tesznek, gondolnak, amivel rendelkeznek, mint a társadalom tagjai. Nos… kötve hiszem, mivel a kultúrába sokan beleértik a kulturálatlanságot is. Teszem azt, a székesegyházaktól karnyújtásnyira lévő falfirkákat, a műemlék házakon virító graffititket. A szeméthegyeket.

Hasonlóképpen a mai nyelvben, a sajtóban, a filmekben, a szépirodalomban indokolatlanul megjelenő trágárságot. A kocsikból harsogó, idegtépő tuc-tuc-ütemeket, amit számomra megfejthetetlen módon zenének neveznek. Azért, mert a silány, az értéktelen szubkultúra terméke sokaknak tetszik, tehát eladható, azért az még nem kultúra. Fogyasztó őszentségének ízlése ez ügyben nem mérvadó. A végeérhetetlen szappanopera nem Proust eltűnt ideje. Elitizmus? Nem. Minőség.

A viselkedésformákban, azok megítélésében ugyanígy megjelennek visszásságok. E. T. Hall – a Rejtett dimenziók szerzője - például azt állította: a színesbőrűek tiltakozásuk jeleként csinálják teli a lifteket az új tömbházakban. M. Luther King erre nógatta volna őket? Ez lenne a fekete polgárjogi mozgalom tikos fegyvere?

A szociálpszichológus Aronson pedig olyat írt le évtizedekkel ezelőtt az idegen „kultúrákról”, amit ma valószínűleg visszavonna. Ha egy követségi fogadáson evés után a nagykövet böfög, akkor az a kultúrájuk része. Magyarán: orientációs pont, tehát mi, illemtudóan szintén böfögünk. Ellenben, ha egy balkáni birkózó böfög (Aronson politikailag inkorrekt módon megnevezi a nemzetet), akkor?… Akkor az bunkóság.

A számos kultúra-meghatározás közül, nekem még mindig Pázmány Péteré a legelfogadhatóbb. A paraszt munkáját hozza fel példának, megelőzve, noha nem megelőlegezve a fütyülős barackot, a legendás parasztgatyát, meg a fideszes parasztkultúrát. Pázmány a kultúra szó eredeti – colere: művelni – jelentését véve alapul, fejtegetésében megkülönbözteti a műveltet a műveletlentől, a kultúrnövényt a gaztól.

aminek lényegét, megközelítőleg negyven éve, Hanák Tibor foglalta össze. Nagyjából ekként: amennyiben a politika válik a filozófia rendezőelvévé, akkor a jobboldal lezsidózza, lekezeli a marxistákat, a pozitivistákat, a balosokat, miközben fölmagasztalja a „mély” és „gyökérmagyar” gondolkodókat. A marxisták – ma: zömmel liberálisok – viszont „politikai ítélőszék elé citálják egész művelődéstörténetünket, és olyan osztályozást végeznek, hogy belerokkan, meghasonlik kultúr- és magyarságtudatunk”.

Nehéz olyan filozófust találni, aki fölötte áll ennek a megosztottságnak. A közelmúltból kizárólag Molnár Tamást tudom említeni. Elődei azonban szép számmal akadnak, noha nem filozófusok, hanem „mindössze” gondolkodók. Ez történelmi sajátosságunk. Mikor Heidegger megtudta, hogy a filozofálás magyarul gondolkodást jelent, azaz a gond szótőből ered, eltűnődött. Az alapszavak – mondta – néha egy egész nép filozófiáját összefoglalják. Ehhez fölösleges bármit hozzátenni.

Ezért csupán pár név, rövid példatár a hazai, parasztgatyás mezőnyből. Madách és Heidegger például ugyanazt mondják a filozófia szerepéről illetve végéről. Jelesül, hogy a filozófia szerepét átveszik a szaktudományok. (Madách: Tudomány csak akkor lesz, mikor természettudomány lesz minden, így a morál és a pszichológia is. A filozófia köre most fogy, amint a tudásé terjed s lesz a részeket vizsgáló természettudomány.) Madách beszélgetőtársa, Borsody Miklós több olyan megállapítást tesz – például Hegellel kapcsolatban –, amihez hasonlókra később B. Russell jut filozófiatörténetében. Mi több, egy-egy ötlete a nyelvről, meglepő egyezést mutat utóbb a modern nyelvészettel, Searle és Wittgenstein nézeteivel. Hamvas és Weöres olyan szintézisét hozza létre az archaikus és modern, a keleti és nyugati gondolkodásnak, ami párját ritkítja Nyugaton.

A magyar gondolkodás mérhetetlenül kreatívabb az irodalomban, mint a filozófiában. Az persze rejtély, miért nevezik nálunk filozófusoknak azokat, akik felmondják a leckét az ógörög filozófiától az egzisztencialistákig, noha egyetlen önálló, eredeti gondolatuk sem volt életükben. Jó esetben találkoztak Rortyval, hallgatták Heideggert.

A pogány magyarok olyan szókészlettel érkeznek mai hazánkba, amellyel lefordítható a Biblia. (A jövevényszavak nem a hitéletre, hanem az egyházszervezetre vonatkoznak.) A XII. századtól párizsi, oxfordi, lincolni, padovai, római, bolognai, bécsi, krakkói egyetemek és iskolák anyakönyveiben találunk magyarokat. (Akad köztük paraszt is.) Bolognában 1268-69-ben 30 egynéhány magyar tanul jogot, az Árpád-kor végére több, mint 80.

A reneszánsz – az Alpokon túl – hozzánk érkezik elsőként. A török és Habsburg idők azonban nem kedveznek sem az egyetemre járásnak, sem az egyetemalapításnak. A filozófiai „hajlam” a heideggeri gondban merül ki: a magyarság a megmaradásáért küzd. Persze születnek jelentős művek, nem sorolom fel őket, mindet ismerjük irodalomtörténeteinkből.

Természetesen vannak hiányok, ámbár nem természetes úton jöttek létre. A szocializmusban olyan filozófusok munkáihoz, mint Pauler Ákos, Halassy-Nagy, Révay József, Brandenstein Béla, Prohászka Lajos, nem lehetett hozzájutni. Várkonyi Nándor és Hamvas Béla könyvei fél évszázados késéssel jelennek meg. A gondolkodónak sem utolsó Szent-Györgyi Alberté hasonlóképpen. Sík Sándor teljes esztétikáját máig nem adták ki újra. Kereslet és kínálat? Érdemes utánanézni, mennyibe kerül ma Lukács esztétikája, mennyibe Sík Sándoré.

A filozófia ott lappang a magyar költészetben, majd a romantika nagy neveivel kivirágzik. A nyugat első generációja – különösen Babits – már kimondottan filozofikus versben és esszében. Azután megjelenik az esszéíró nemzedék, Németh László, Szerb Antal, Cs. Szabó meg a többiek. Értekező prózájuk egyszerre gondolati és művészi. Hosszan lehet sorolni a hasonló neveket Halász Gábortól, Karácsony Sándoron, Ferdinandy Mihályon át Illyésig. Bizonyos műveik azonban sokáig hozzáférhetetlenek voltak. A marxizmus nem szellemi mozgalomként győzött: Lukács és Révai vezérletével betiltottak mindenkit. Demokratikusan. A parasztkultúra képviselői, hamis tudatuk, illetve elvétett identitásuk (a la Habermas) okán, ezt diktatúrának nevezik. Amikor Vajda Mihály balról leparasztozza a magyar kultúra számára ellenszenves részét,

Kosztolányitól Karinthyn, Illyésen át József Attiláig itt nem léteztek összes művek. Minden – megismétlem: minden – jelentős életművet megcsonkítva adtak ki a szocializmusban. A haladó baloldali örökséghez máig hozzátartozik az intolerancia, a betiltás, a könyvbezúzás, az alkotók üldözése, külföldre kényszerítése. (Cs. Szabótól Máraiig hosszú a sor.) Érdemes összeszámolni, hány író ült a Horthy-rendszer börtönében, és hány a szocialista humanizmus fénykorában. Vagy tisztázni, miért hamisították meg József Attila életrajzát? Miért hallgatták el két, faramuci gyilkossági kísérletét, a német nemzeti szocializmust üdvözlő írását? Miért hazudtak nyomort az utolsó években jól kereső költőről? Miért csináltak anyjából afféle proletár Miasszonyunkat, a költő életéből munkásmozgalmi evangéliumot? Nyilván elvi okokból.

Amikor a baloldal nincs hatalmon, akkor értelmisége jó esetben fanyalog, rossz esetben őrjöng. Totalitárius hajlamait képtelen visszafogni. Feljelentgeti „fasiszta” hazáját. Mert lélektanilag – önmaga előtt is – ekként igazolja, politikailag így legitimálja magát. Mint az oviban a „vigyázók”. Nem hiszem, hogy egyedül vagyok vele, de hazafiatlanul, mindjüket elcserélném Vajdástól, Hellerestől egy Jan Patočkáért, vagy Leszek Kolakowskiért. A minőség jegyében.