A bojkott bojkottja

„Hont András koncepciózus politikai utópiával lepte meg a közélet iránt érdeklődő közönséget. Utópiával, mert számos valósnak látszó kérdést felvetve, sokak számára kívánatosnak tűnő, ám több jel szerint egykönnyen el nem érhető célt tűzött ki. Könnyen ellenőrizhető lenne persze, hogy járható útról vagy – mint én állítom – utópiáról van inkább szó, s Hont szerkesztő úr az egyik legjelentősebb hazai hírportál vezető belső munkatársaként abban a helyzetben van, hogy percek alatt bizonyságot is szerezhetne erről. Ha valakinek, neki bízvást elárulnák a leginkább érintettek, az ellenzéki pártvezetők, hogy hajlandók-e akár fontolóra venni a parlamenti választások bojkottját. Nagy tétben fogadnék, akár egy Túró Rudit is feltennék rá, hogy a válasz nemleges lenne, s erre nézve – ha bizonyítékokat nem is – ráutaló tényeket fel tudok sorakoztatni.

Szinte kizártnak látszik például, hogy Vona Gábor a bojkott mellett döntsön, az ugyanis az elmúlt hónapok mozgása nyomán kizárólag kapitulációként volna értelmezhető, annak beismeréseként, hogy a kockázatos néppártosodási próbálkozás, a Hatvannégy Vármegyétől a Spinoza Házig ívelő zarándokút kudarcba fulladt. Egy ilyen döntést Vona Gábor már csak azért sem kockáztathat meg, mert pártjának még van tagsága, impulzív emberek gyülekezete, amely már a középre húzást is erős szemöldök-ráncolással figyelte, de egy ilyen – az ő szemükben – megfutamodást semmiképpen nem tűrne el. A két legerősebb párt indulása tehát borítékolható, amely két párt hívei együtt nagy valószínűséggel hoznák is az ötven százalék feletti részvételi arányt.

De itt nem kell megállnunk. Majdnem bizonyosra vehető az LMP indulása is, amelynél a választástechnikai megfontolások mindig is sokadrangúak voltak. Nem foglalkoztak összellenzéki szempontokkal és érdekekkel, céljuk nem a kormányzás, hanem az önálló ökopolitikai program parlamenti képviselete volt és maradt, vállalva akár a parlamenti küszöb körüli kötéltánc kockázatát is. Az utóbbi hónapokban mért erősödésük ezt a kockázatot megszüntetni látszik, ami kevéssé valószínű, hogy a pályáról való levonulásra ösztönözné őket. Ellenkezőleg, ha netán az MSZP és töredékei bojkottálnának, az csak szélesre tárná előttük a politikai teret. Minek állnának ellent ennek a csábító lehetőségnek, ha az hivatalos koncepciójukkal sincs ellentétben? A politikai vákuumba való betörés minden bizonnyal az egyszázalékos támogatottságuknál többszörösen nagyobb politikai egóval bíró kispártok számára is csábító lehet. Egyedül a Kétfarkú Kutya Párt passzivistáiról tételezhető fel, hogy inkább megrémülnének egy mérhető támogatottságtól, semmint örvendenének neki. Az elveket tekintve (ha vannak ilyenek) az LMP-hez hasonló a Momentum a helyzete is, bár esetükben, belső meghasonlásuk és minimális támogatottságuk miatt a bojkott akár pragmatikus visszavonulási út is lehetne. Ám ezzel feltehetőleg véget is érne nyúlfarknyi politikai pályafutásuk, s ennél azért jóval több ambíciót sejthetünk főszereplőikben.”