Zaklatottak és zaklatók

„Minden politikai döntés és kijelentés ellenére, amely az országot a középkorba vagy legalábbis Ázsiába szeretné visszavezetni, a társadalom kétségtelenül fejlődik. A zaklatási botrányok kapcsán újabb tabu tört meg, és visszafordíthatatlanul része lett a közbeszédnek a szexuális abúzus, a hatalommal való visszaélés, az erőszak. Még gyakran hallani áldozathibáztató hangokat – az okát is tudjuk: az igazságos világba vetett hit, ahol a jó kisfiúknak és jó kislányoknak nem eshet bajuk –, de már az is előrelépés, hogy van szavunk erre a jelenségre. Lassan elhallgatnak ezek a hangok, mert épp olyan kínos lesz azt feltételezni, hogy az áldozat tehet az őt ért erőszakról, mint a rabszolgatartás jogosságát feszegetni.

Nem véletlen ez a hasonlat. Akárhogy próbálom elhessegetni, újra és újra elém tolakszik az analógia. Egy rabszolgatartó társadalomban különcnek számít, aki nem tart rabszolgát. Nehéz is nemet mondani a kényelemre, amit egy ingyencseléd biztosít, és még nehezebb nem visszaélni a kiszolgáltatottsággal. Ahogy a társadalom átalakul, bűncselekménnyé válik mások szabadságának korlátozása. Egy hierarchikusan felépülő, hatalmaskodással átitatott országban a zaklatóban fel sem merül, hogy jogtalanul cselekszik. Ahol mindenki abban szocializálódik, hogy csak annak vannak jogai, akinek hatalma is van, szinte magától értetődik, hogy a hatalommal való élés visszaélést is jelent. (Ajánlom e témában Szerbhorváth György A zaklatás és a generációs hasadék című írását az erőszak és a sorkatonaság lehetséges összefüggéseiről.) Erre utal az eddigi tettesek első reakciója, a totális tagadás is. Megteszem, mert megtehetem, és megtehetem, mert megteszem, és lám, semmi következménye. Ha nincs büntetés, nincs bűn sem. Ahol az áldozat megszokta, hogy egyetlen lehetősége a hallgatás, a tűrés (mert számára nemhogy igazság-, még jogszolgáltatás sincsen), ott nincs, ami megállítaná az elkövetőket, és javarészt – nyilván önigazolásképp – nem is gondolnak magukra elkövetőként.

Hogy mindez megváltozzon, több lépcsőt igényel, de talán megtettük az elsőt. Indulhatott volna az ország vezetői felől, akár az isztambuli egyezmény ratifikálásával, de nem így történt. Az áldozatok szólaltak meg, nevesítették az elkövetőket, álltak ki egymás mellett, és áll ki mellettük egyre inkább az eddig néma (cinkos) közvélemény. A közösségi médiának köszönhetően villámgyorsan szembesülhetünk azzal, más országokban hogyan kezelik az ilyen eseteket.”